„S ha lángszerelme sápadt őszbe vénül / s zöld pártadísze hullong a fejérül, / virrasztom árva, bús menyasszonyom.” Kosztolányi az impressziók, hangulatok költője volt, és tökéletes tudója a mesterségének. Ezen a héten Kosztolányi Dezső Nyár című gyönyörű versét ajánljuk.
Nem szükséges mindig mindent megmagyarázni, indokolni és igazolni. Vannak művek, melyeket egyszerűen csak olvasni kell, átadni magunkat a versnek, miközben a vers átadja magát nekünk. Kosztolányi lírai alkata nem engedi az egzakt tények utáni vágyat, sokkal inkább a gondolatok és érzelmek át- és továbbgondolását indítványozza, játszik velünk és őt olvasván mi örömmel játszunk.
Köztudott, hogy eszménnyé emelte a pacifizmus és az előítélet-mentesség értékét, ami az etika művészet felé fordított oldalán valósul meg. „A nyár az én szerelmem, érte égek, / halálthozó csókjára szomjazom” a kifejezés teljességéről ír, mert Kosztolányi annak a titokzatos képességnek a birtokosa volt, amellyel kézben tudta tartani az olvasót, kényszeríti, hogy azt lássa, amit ő látott s azon a vonalon gondolkodjék, amelyet ő megadott. Ezzel a rábeszélő képességével megmutatja, hogy a nyár nem csak a nyárról, a szerelemről szól; a nyár lehet öniróniával és karikatúrával teli játék is, de lehet a nyár lehet a kezdet és a vég jele is.
KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: NYÁR
A nyár az én szerelmem, érte égek,
halálthozó csókjára szomjazom,
erdőket áldozok szilaj tüzének,
bár ajkam is hervadna el azon.
Görnyedve várom télen a szobámba,
a tűz körül álmodva csüggeteg,
lángóceánját képzeletbe látva,
mely semmivé hamvasztja a telet.
S ha lángszerelme sápadt őszbe vénül
s zöld pártadísze hullong a fejérül,
virrasztom árva, bús menyasszonyom.
Zokogva már hülő keblére fekszem
s elsírva ottan legnagyobb szerelmem,
sápadt, aszú haját megcsókolom…
