„Nagy lámpák voltak ők csak, mikben égett / Az ő neve. S csak éltek, mint a tárgyak. // Így ültek ott és valamire vártak.” A 117 éve született Márai Sándor megindító versével a magyar költészet napjáról és a húsvét ünnepéről is megemlékezünk.
Márai Sándor Húsvét című írásában írja: „Gyerekkoromban a húsvéti ünnepet megelőző napok tragikusan hatottak reám. Egyszerre megváltozott a levegő színe és íze: sápadtsággal, nemes és gyászos virágszaggal, gyertyafénnyel telt meg a levegő. A dominikánusok terén körmenetek vonultak el, zászlókkal, melyre a Gyermeket és a Bárányt hímezték, s a tót asszonyok fájdalmas hangon énekeltek, mintha valamilyen jóvátehetetlen gyász szakadt volna a világra. E napokban féltem és nem mertem az utcára menni. A misztériumok nemcsak a szertartásokban élnek. „Keresztények sírjatok” – énekelték a templomban, s ilyenkor mindig sírnom kellett. Mintha személyes közöm lenne a húsvéthoz, mintha a harangzúgásból, az énekből hozzám is szólana valami végzetes és magánügyszerű. Az emberben van valamilyen isteni anyag, ami nem pusztulhat el, s van benne emberi anyag, mely irtózatosan tud szenvedni. Ezt éreztem. Ezért féltem.”
A prózaíró Márai életében, ahogy Hegedűs Géza írja: „…a költészet mindvégig megmaradt, mint játék, szórakozás, de néha szenvedély. Költői stílusában, ízlésében a Nyugat költőihez, leginkább Kosztolányihoz áll közel, majd erre rétegződtek a Berlinben és Párizsban belélegzett nyugat-európai hatások.
Ezen a héten a 117 éve, 1900. április 11-én született Márai Sándor versével emlékezünk meg a magyar költészet napjáról és a húsvét ünnepéről.
MÁRAI SÁNDOR: HÚSVÉT
Minden kezüket az asztalra tették,
Volt közte bütykös, sárga, lágy, öreg
S az életüket rég elfelejtették.
János a bárányt nézte és mosolygott
Tunyán s hízelkedve, mint egy öleb:
Irígyen nézték, mert azt hitték, boldog.
De ők már nem voltak halász, se pásztor
Nem volt kedvesük, se ambícióik,
Csak a nevét súgták egymásnak párszor.
S keveset ettek és ritkán aludtak
Pénzük se volt, sem halászó hajóik,
Műveletlenek voltak s mit se tudtak.
Nagy lámpák voltak ők csak, mikben égett
Az ő neve. S csak éltek, mint a tárgyak.
Így ültek ott és valamire vártak.
Mikor Judás belépett.
(Kassai Napló, 1923. április 1.)
