„Kihűl a nap az alkonyi grafitban. / Tágasságával, mélységeivel / a néma tenger arcomba világít. / Öreg vagyok Nem hiszek semmiben.” Ezen a héten a 37 éve elhunyt Pilinszky János gyönyörű versét ajánljuk.
1946-1958 között írt verseit tartalmazó Harmadnapon című kötetben jelent meg a vers, ami számomra nemcsak gyönyörű, de megkapó is Egy arckép alá. Az egyedüllét színeivel, tereivel és hangulatával ismertet meg: „Magam vagyok az örökös magányban.”
Vallomás a magányról, a reményvesztettségről, az öregségtől való félelemről, az anyaföld, vagyis a békességet hozó halál mélységéről. Pilinszky egy még fiatal ember fáradtságról árulkodó gondalatainak ad teret: „Öreg vagyok, lerombolt arcomon / csupán a víz ijesztő pusztasága. / A szürkület gránitpora. Csupán / a pórusok brutális csipkefátyla!”
Budapesten született 1921. november 27-én, ugyanitt hunyt el 1981. május 27-én.
PILINSZKY JÁNOS: EGY ARCKÉP ALÁ
Kihűl a nap az alkonyi grafitban.
Tágasságával, mélységeivel
a néma tenger arcomba világít.
Öreg vagyok Nem hiszek semmiben.
Öreg vagyok, lerombolt arcomon
csupán a víz ijesztő pusztasága.
A szürkület gránitpora. Csupán
a pórusok brutális csipkefátyla!
Hullámverés. Aztán a puha éj
boldogtalan zajai. Vak rovar,
magam vagyok a rámsötétedő,
a világárva papundekliban.
És egyedűl a feneketlen ágyban.
És egyedül a párnáim között.
Magam vagyok az örökös magányban.
Akár a víz. Akár az anyaföld.
(1957)
