„A világ egy kopott szekér, / Haladna, de nem messze ér; / Itt is törik, ott is szakad: / Sose féljünk, hogy elragad.” Ezen a héten a 209 éve született Arany János egyik gyönyörű versét ajánljuk.
Arany János (1817-1882), költő, műfordító, jegyző, részlet (Fotó: Thorma János Múzeum/europeana.eu)
„Méla, kesernyés humorral enyhített magányosságánál csak szerénysége, egyszerűsége volt nagyobb” – írja Keresztúry Dezső.
Arany János munkásságát a magyar irodalom epikus hagyományának csúcspontjának tartjuk, neve összeforrt a nemzeti költészet legnemesebb értékeivel. A népi ihletésű költészet mestereként egyszerre tudott közérthető és művészileg kimunkált lenni, műveiben a magyar nyelv gazdagsága és zeneisége különleges erővel szólal meg. Közel öt évtizedet átívelő alkotói pályája során nem egyenletes ritmusban születtek versei: voltak termékenyebb és visszafogottabb korszakai, a minőség azonban még a csendesebb években sem hagyta el. Életműve így nemcsak terjedelmében, hanem művészi értékében is páratlanul gazdag, maradandó darabok sorát hagyva a magyar kultúrára.
Arany János költő, műfordító, a 19. század magyar költészetének központi alakja 1817. március 2-án született Nagyszalontán és 1882. október 22-én hunyt el Budapesten.
ARANY JÁNOS: A VILÁG
A világ egy kopott szekér,
Haladna, de nem messze ér;
Itt is törik, ott is szakad:
Sose féljünk, hogy elragad.
A világ egy régi mente,
Moly, penész, por összeette,
Folt sem állja, foldani kár:
Cérna után szakad mindjár’.
A világ egy tói malom;
Néha tenger vize vagyon,
Néha csepp sincs, úgy kiszárad;
Amint kéne; sosem járhat.
A világ egy vén muzsikás,
Nem tud ő már kezdeni mást;
Minden hangból húz csak felet,
Minden nap egy nótát feled.
A világ egy rozzant csárda,
Rossz menedék télbé’, nyárba’;
Télbe’ fázol, nyárban ázol:
Mégis benne éjszakázol.
Részeg ember ez a világ:
Ötször, hatszor egy nyomba hág;
Kész ugorni hegyen völgyön
S felbukik a síma földön.
(1852)
