„Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág, / de benned alszom én is, nem vagy más világ” A végső üldözöttség éveiben Radnóti Miklós tevékenyebb életet élt, mint előtte, minél többet szeretett volna elvégezni terveiből. Rácsodálkozott a valóság apró csodáira, meglepetéseire és szépségeire.
A Tétova óda valóban ódai hangulattal indul: „Mióta készülök, hogy elmondjam neked / szerelmem rejtett csillagrendszerét”. A szerelmi érzését, a vágyat a kedves után felerősítette a fenyegető félelem, a halál közelsége, és ellenállhatatlan erővel nyert utat magának: a költő számára ez a szerelem lett az egész világ. A képzeletet, az ihletet a köznapi élet dolgai közé helyezi Radnóti, így a vers az érzéki valóság világába vezet el: „mit mondjak még? a tárgyak összenéznek / s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab / az asztalon és csöppje hull a méznek”. A költő számára a legnehezebb élethelyzetben is a köznapi valóság meghittsége kínált oltalmat, az egyszerűségében és természetességében átélt és kifejezett szerelem, a felesége, Gyarmati Fanni iránt érzett mély érzelem. Radnóti kapaszkodott a számára oly közeli és elérhető személybe, álmaiban a béke mindig beköszöntött, mindig újjászületett.
RADNÓTI MIKLÓS: TÉTOVA ÓDA
Mióta készülök, hogy elmondjam neked
szerelmem rejtett csillagrendszerét;
egy képben csak talán, s csupán a lényeget.
De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét,
és néha meg olyan, oly biztos és örök,
mint kőben a megkövesült csigaház.
A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött
s zizzenve röppenő kis álmokat vadász.
S még mindig nem tudom elmondani neked,
mit is jelent az nékem, hogy ha dolgozom,
óvó tekinteted érzem kezem felett.
Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.
És holnap az egészet ujra kezdem,
mert annyit érek én, amennyit ér a szó
versemben s mert ez addig izgat engem,
míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.
Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, –
mit mondjak még? a tárgyak összenéznek
s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab
az asztalon és csöppje hull a méznek
s mint színarany golyó ragyog a teritőn,
s magától csendül egy üres vizespohár.
Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm,
hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.
Az álom hullongó sötétje meg-megérint,
elszáll, majd visszatér a homlokodra,
álmos szemed búcsúzva még felémint,
hajad kibomlik, szétterül lobogva,
s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben.
Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,
de benned alszom én is, nem vagy más világ,
S idáig hallom én, hogy változik a sok
rejtelmes, vékony, bölcs vonal
hűs tenyeredben.
(1943. május 26)
