„Nézd, ami volt, hogy / harcol, amíg / az új elől / eltakarodik” Gyermeki, ösztönös boldogsága minduntalan elhalványul és vággyá minősül: szembesül a valósággal. A 114 éve született Szabó Lőrincre emlékezünk ezen a héten.
Mint mindenki, én is gyermekként találkoztam először Szabó Lőrinc verseivel, de a tudatos ismerkedésre csak jó néhány évvel később került sor. Líráját egész életében meghatározta a vágy és a szenvedély, mely végül egy 26 évig tartó tiltott szerelemben kelt életre. De Szabó Lőrinc a természet költője is volt, aki a sivár létet gyönyörűen jelenítette meg tavasz egyszerűségében.
Első verseiben legegyénibb a természettel való kapcsolat hangja, a külső világhoz való helyzetét akarta tisztázni mindenek előtt. Későbbi fejlődése során mind gyakoribbak lesznek nála a városban élő szegény ember hangjai, aki keserves robotban tölti napjait, megaláztatások, nyomasztó gondok közt s lázadozik a bilincsek ellen, melyeket a szegénység rak rá. A pénz átka minduntalan visszatérő motívum lírájában, éppúgy, ahogy a szerelem, az az átkozott, tiltott szerelem. Ezen a héten az 1900. március 31-én született Szabó Lőrincre emlékezünk.
SZABÓ LŐRINC: TAVASZBAN
Szép őszpiros
ma is az erdő,
pedig tavasz van.
Nézd, mennyi rossz
csira s kesergő
vágy pusztul el,
míg a tavaszban
egy-két didergő
virág kikel.
Nézd, ami volt, hogy
harcol, amíg
az új elől
eltakarodik, –
nézz és vigyázz:
gyilkol a harc és
gyilkol a béke
és a törvény
egyszerüsége,
ha belelátsz,
a te jövődből
is eleget
megmagyaráz.
