„Nyílik a kénytelen hosszú szobafogság, / S édes szájjal kurjant az ifjú Szabadság.” Tóth Árpád szemlélődő, játékos lírája mélyén, a fantasztikus világítás és zene mögött egy nagy vágyakozás ég: maga az élet szabadsága.
Játék és látvány: ezekből szövődik a költészete. Milyen fantasztikus jelenség lehet ez az élet annak, aki így félig-meddig kívülről nézi azt. Mint egy különös egzotikus ország, benn élni szenny és keserv, átutazni gyönyör és nosztalgia. A szelíd néző és utas képzelete vonzódik a fantasztikumhoz és egzotikumhoz. Ez vonja különös világításba verseit, melyeknek formai tökéletessége, biztos, hibátlan kompozíciója, nyelvi és versbeli virtuozitása, másrészt a játszó, sakkozó okos ész csalhatatlan kontrolljára vall.
„Petőfi hónapja! közibénk suhanva, / Bár lennél szabadság új, tündéri anyja, / Anyja szabad szónak s másnak, ami kell még, / Ne csüggednének a magyar szívek s elmék!” Hogy Tóth Árpád annyi hevülettel és forradalmi vággyal lett volna tele, mint a márciusi ifjak, azt nehéz elképzelni, ő nem keresett újat, nem akart odacsapni, küzdeni, csak játszani magának. Tóth Árpád halála évében, 1928-ban írt naptár-ciklus Március című költeménye egyszerre élteti a tavaszt, játszik a szabadsággal és emléket állít Petőfinek és társainak.
TÓTH ÁRPÁD: MÁRCIUS
Március hónapra nem vagyok zavarban:
Ibolyadivat lesz a barna avarban,
Beljebb az uccákon s kijjebb a tereken
Ott is friss csokrait nyitja a szerelem.
Drága, szép, vad hónap, mely még hóval csapkod,
De félkézzel már a rügyek selymén kapkod,
Nyílik a kénytelen hosszú szobafogság,
S édes szájjal kurjant az ifjú Szabadság.
Petőfi hónapja! közibénk suhanva,
Bár lennél szabadság új, tündéri anyja,
Anyja szabad szónak s másnak, ami kell még,
Ne csüggednének a magyar szívek s elmék!
