A télnél melankólia – és depressziófelszabadítóbb évszakot aligha lelhetnénk fel, hacsak nem történik csoda, és teremt a Jóisten egy ötödiket hirtelen. A tél, tulajdonságainak megfelelően hideg, sötét, szúrós titkok és rejtélyek tárolására is kiváló, jó félni, elszörnyedni és jó borzongani benne.
Téli olvasmánynak pedig itt van rögtön a Kalligram Kiadó megjelentette Az oroszlán és a béka című, Ismeretlen Grimm-mesék alcímmel ellátott kiadvány. Kimérten hűvös kékeszöld borítója rájátszik a borzongás motívumára, könnyen odaképzelhetünk fenyvest-idéző színe mögé egy elvarázsolt kastélyt, vagy azonosíthatjuk egy gyilkosságok terhe alatt nyugvó német kisváros ujjlenyomatos étlapjának nem túl bizalomgerjesztő fedelével. A Grimm testvérek mindent megtettek a fogak koccanásáért, takaró alatti remegésünkért, mesteri fokon űzik a határtalan és csokiszív-robbantotta, a mesékből a lila mázt kiűzte, kemény horrort.
A meséket olvasva egyik ámulatból eshetünk a másikba, egyik vértócsa után fulladozhatunk a másikban. A szörnyűségekkel beoltott germán fantázia szürrealizmusa felrúg mindenféle szabályt és szabadon garázdálkodik, mint mondani szokás, a szövegek a lelki nyugalom megzavarására alkalmas képeket és történeteket tartalmaznak.
Őszintén, legmerészebb álmaiban sem gondolná senki, hogy két hurka találkozásából David Lynch elragadtatását kivívó, komoly, a kannibálhajlamot leleplező bonyodalom kerekedhet.
»A májas hurka nem sokat töprengett, kiosont az ajtón, és futott, ahogy bírt, nem is állt meg, míg csak ki nem ért az út közepére. Akkor visszanézett, és látta, hogy a véres hurka fent áll a padlásnyílásban egy hosszú, hosszú késsel, amelyik úgy csillogott, mintha frissen fenték volna, azzal fenyegetőzött, és így kiáltott le: „Ha elkapnálak, hamm, bekapnálak!”«
Egy másik történetben röpke hatvan másodperc alatt egy egész família hal meg, fröccsen a vér, zúg a sikoly és lep el mindent a tragédia és öltözik át alkalomhoz illően gyászkeretbe a szöveg. Horror-egyperces, ahogyan csak ők, az utánozhatatlanok tudják, Grimm-módra. Jó néhány szelídebb történet is helyet kapott a gyűjteményben, ami mese inkább a humort, az ötletességet, a ravaszságot hivatott bemutatni. Egy-egy történet mintha nem lenne befejezve, csupáncsak vázlata lenne egy hosszabb terjedelmű, kidolgozottabb mesének, míg valamelyik túl hirtelen ér véget.
A meséket két nagyszerű műfordító, Adamik Lajos és Márton László ültette át magyar nyelvre, megteremtve a szükségszerűen sötét és helyenként komor hangulatot, illetve az alapos utószóban a szövegek alakulásáról is olvashatunk beszámolót. „Wilhelm húzott, bővített, egyelgetett, szépített, nyelvileg szelídített, népiesített, …”.
Hogy ezek a történetek manapság mennyire nyerik el a gyerekek tetszését, vagy a gyerekirodalom helyét a rózsaszín lufik és aranyos, szeretettel kibélelt és agyonsimogatott, olvadt csokoládé-szagú állatfigurák közt kereső szülőkét, nos, jobb nem firtatni, aki kicsit is járatos a gyerekirodalomban és van némi fogalma a jelenleg kelendő mesekönyvekről, siralmas választ adhat erre a felvetésre. Grimmék magasra teszik a lécet, ha valaki rossz ajtón lép be ezekbe a kemény, irodalmilag zseniális és frappáns, valahol mindenképp szórakoztató szövegekbe, úgy járhat, mint Kékszakáll asszonyai, tehát a széplelkűeknek sírás és szomorúság és felháborodás lesz a vége, fuss el véle.
Ayhan Gökhan
Átjáró
