A vámpírok kikövetelték maguknak, hogy újra a könyves bestseller listák élére kerüljenek, igaz ezek az éjjeli lények mások, más korszakban, más körülmények között élnek, mint a klasszikus vámpírregények szereplői. Pedig a gimnáziumi évek és a bentlakásos iskola már nem újdonság. Somogyi Ágnes szerint a Vámpírakadémia írójának, Richelle Meadnek mégis sikerült figyelemre méltó történetfolyamot alkotnia.
„A Twilight-sorozat méltó vetélytársa” – így hirdetik itthon és külföldön Richelle Mead regényfolyamát, a Vámpírakadémát. Manapság ugyanis a tinivámpírok a menők fantasyjában, talán mert a nyakszívás olyan kamaszosan erotikus; túl messzire nem mehetnek a tettek mezején, ellenben a hormonok már erősen munkálkodnak egy jó kis harapásra. Ezzel együtt sem kell Gollumnak különösebben aggódni – de Voldemortnak, Shakespeare kapitánynak vagy akár Zeddicus Zul Zorandernek sem: a Mead trónkövetelői ugyan ügyesen megformált és erős karakterek, ám a mágusvilághoz képest jóval szegényesebb univerzumban mozognak.
Egy elit iskola tizenéves diákjai klikkekbe tömörülnek, hogy aztán minden elképzelhető módon intrikáljanak egymás ellen, miközben persze a legfőbb gondjuk a szüzesség elvesztésének a módja. Első számú harci eszközük, a pletyka is ennek megfelelően alakul: állandó téma a ki, kivel, hogyan és hányszor, illetve az ellenlábas alázása.
Lássuk be, ez így nem nagy durranás, megannyi tinikönyv és -film jár erre a srófra. Az iskolai éveket jó néhány regény feldolgozta már, így aztán azt hihetnénk, hogy nincs benne semmi újdonság, csakhogy itt vámpírokról van szó. Méghozzá minden egy megmerevedett vámpírtársadalom feltörekvő ifjaival történik, nemesi mora- és az őket védelmező félig ember, félig mora dampyrivadékok körében, az mindjárt más. Pláne, ha a nemesi sarjakra a sötét oldalt – és vele a halhatatlanságot – választó, gyilkos strigákká lett egykori morák vadásznak (mivel enni nekik is kell). Ily módon, figyelembe véve a vámpírok különleges képességeit, extrém kalandokba is bonyolódhatnak hőseink, színesítve a csajozás-pasizás, illetve a „kit utáljunk ezen a héten” örökzöldjeit. Nagyjából ennyi lenne Richelle Mead Vámpírakadémia című hatrészes regényfolyama. Nagyjából, mert az írónő tett azért, hogy legyen mit olvasni és elemezni.
Richelle Mead Michiganben született, jelenleg Seattle-ben él és három könyvsorozatán dolgozik teljes munkaidőben. Írói pályafutása megkezdése előtt elvégezte a Michigani Egyetem bölcsész karát, majd a Nyugat-Michigani Egyetemen összehasonlító vallástanból diplomázott, és mindezek után tanári diplomát szerzett a Washingtoni Egyetemen. Mindezen információk alapján elmondhatjuk, hogy Richelle Mead tudja, milyen az iskolapadot koptatni, a hosszú diákélet alatt sikerült az ismereteit szinte minden tekintetben bővítenie.
Köztudott, hogy külön kurzusokat vett fel mitológiából és nagy szeretettel tanulmányozza a különféle népi hagyományokat (ami sokat segíthetett a Vámpírakadémia sorozatának világfelépítésén is). Az alig-alig csendesedő divathullámot meglovagolva Mead is a denevéremberekhez nyúlt, de ahelyett, hogy kiemelte volna a vámpírfogakat és a sápadt bőrt inkább egy kevésbé ismert mitológia alapot választott ki magának: a román vámpírkultuszt.
A román néphiedelem szerint a strigák olyan boszorkányok, akik haláluk után vámpírokká váltak, a morák pedig vagy vámpírok, vagy életenergiát szívó szellemek voltak. Bár nagyon sok változatuk elterjedt, sok helyen felbukkannak a lényeges különbség a két faj között, hogy míg a strigák halott vámpírok, addig a morák élők – ezt használja fel Mead is történetének alapjaként. A morák a Vámpírakadémia világában a nemesek, a vámpírtársadalom irányítói; nem szeretik a napfényt, bár nem is árt nekik és a négy elem közül valamelyiket irányítani tudják a bennük lakozó mágia segítségével, és bár vért isznak vért – hiszen vámpírok! -, nem ölhetnek meg senkit az „élelemért”, mert akkor – ahogy már említettem – strigákká változnának. Márpedig a strigák a gonoszak, a halott, lelketlen vámpírok, akik kizárólag csak véren élnek. Mead még egy fajjal színesítette a regényét, merthogy valakiknek a nemeseket is védeni és kiszolgálni kell. A dampyrok félig emberek és félig vámpírok, a Vámpírakadémiában ők a testőrök, akik mind az emberektől, mind a moráktól a legjobb tulajdonságokat örökölték, így erősebbek és gyorsabbak egy átlagos embernél, de közben nem zavarja őket a napfény. És nem véren élnek. A néphiedelem szerint is a dampyrok voltak a legjobb vámpírvadászok. Az emberek? Az embereket az írónő kispadra ültette, és alig-alig szerepeltette, azzal magyarázva, hogy gyengék és kevés kapcsolattal bírnak a vámpírok világával.
Mead a fikciós világa szinte teljes, a hibákat pedig egyéb színesített elemmel kívánta ellensúlyozni: nagy gondot fordított – és főszálként szerepet is kapott – a vámpírok politikai játszmáira. Élethűen teremtette meg az intrikákkal szőtt hatalmi szálakat, mintha a való életet helyezte volna át a történetébe. A háttérben zajló politikai eseményeket mindenki könnyen megértheti, mert sosem válik túl bonyolulttá, és úgy kap egyre nagyobb hangsúlyt, ahogy a történet halad előre. A Vámpírakadémia nem csak a felépített világa miatt tűnik ki az átlagos tinédzser fantasy sorozatok közül. Mead mindent alaposan előre megtervezett, az első sortól kezdve a végső érzelmi és politikai színtér felé irányította a történetet, bár az első két részből ezt még nem lehet biztosan kikövetkeztetni, a szálak összefutnak és minden szereplő, minden apró cselekményelem nagy szerepet kap. Persze, ettől kiszámíthatóvá válik minden, nagyobb meglepetéseket nem tartogat, viszont sablonokat igen.
Annak ellenére, hogy az első kötetben még nagyon sokszor ismétli önmagát a szerző, és újra és újra elmagyarázza, hogy melyik „idegen” kifejezés mit takar, hamar rendeződnek a fogalmi zavarok, és a feszültségteremtés lép előtérbe. És a harmadik részt után – A halál csókja a sorozat vízválasztó kötete, ugyanis innentől változik meg a történet és a stílus hangulata –, a Dermesztő ölelés végén Mead bemutatja, hogy hozzá mer nyúlni a karaktereihez és bátran meg meri őket ölni, A halál csókja végén pedig bizonyítja be igazán, hogy mire képes. A felpörgött tempó, a komorabbá váló atmoszféra, az egyik főszereplő brutális sorsa és a regényvégi ötletes cliffhanger annak a jele is lehet, hogy a nehézkesen indult sorozat végül a legújabb kori vámpírszcéna egyéni hangú darabjává nőtte ki magát.
Mi lehet Richelle Mead titka? Nem a vámpírok sikerében található, sokkal inkább abban, hogy a kidolgozott fantasyvilág és karakterek mellett olyan témákat és problémákat is felhoz, melyek tudomást veszünk róluk vagy sem, a tinédzsereket és a felnőttkorba átlépőket érinti. Mead nem „lelkizik”, nem vágja az olvasó képébe mondanivalóját, hanem csak megjegyez és bemutat. Ezt a karakter kidolgozottságán kívül az is segíteni, hogy mindenki, más és más értékrendet képvisel.
Richelle Mead testőrtanonc főhősnője, Rose Hathaway dampyr, a történet kezdetén éppen szökésben van legjobb barátnőjével, Lissával, vagyis Vasilisa Sabina Rhea Dragomirral, aki az egyik nemesi mora család utolsó leszármazottja, igazi kékvérű hercegnő. Kettejük kapcsolata különleges, a barátságnál is szorosabb, mágikus erő köti össze őket. Az autóbalesetkor, mely során Lissa elvesztette a szüleit és testvérét, Rose is meghalt, csakhogy Lissa a gyógyító varázserejével visszahozta az élők közé. Ennek következtében különleges kapcsolat alakult ki közöttük, Rose mindig tudja, hogy hol van Lissa és néha a fejébe is lát, és ezzel oldja meg Mead, hogy minden könyv legalább két szálon fusson.
Mind Lissa, mind Rose nem könnyen megszerethető karakter, noha nehéz velük azonosulni. Rose-nak a szarkasztikus humora és a „kemény csaj” hozzáállása valamennyire ellensúlyozza a naivságát és az önteltségét. Egy tinédzser, aki két köteten keresztül küszködik szüzessége elveszítésével (egyik tanárába szerelmes – és vele együtt valószínűleg majdnem minden Vámpírakadémia rajongó), ami aztán végre bekövetkezik – szigorúan a 18. születésnapon, megfelelve a könyvkiadók hajlíthatatlan erkölcsi elveinek (és persze fél szemmel a majdani korhatár-besoroló filmbizottságra sandítva). Lissa már nehezebb eset; az alapvetően kedves és csendes jellem, akiből árad a gőg, jelezve a nemesi származást.
A két tinédzserlamur problémáktól szenvedő főhősünkkel szemben egy sokkal szerethetőbb és realistább karakterrel is megismertet bennünket Mead, Sydney Sage, alkimista személyében. A lány sem tökéletes, nem kedveli a vámpírokat, legyenek strigák, morák, vagy akár dampyrok. És ez az előítélete kezd megkopni majd a történet folyamán, bár ő az a karakter, akinek nyitott marad a sorsa, hiszen főszerepet kap majd a Bloodlines-ban.
A romantika sem hiányozhat a Vámpírakadémiából, a célközönség tomboló hormonjai ezt elő is írják. És Mead kitett magáért ezen a téren is – ennek eredménye, hogy minden női olvasó megtalálja a magának megfelelő férfi karaktert. A társadalom egyik leghíresebb és legjobb testőre, a dampyr származású Dmitrij Belikov nem pusztán egy komor hangulatot árasztó szépfiú, hanem a Vámpírakadémia egyik tanára és Rose személyi edzője is. Ha a Dmitirij és Rose közötti kapcsolattal Richelle Mead a lelki társ fogalomnak kívánt teret adni, akkor sikerrel járt: noha a két fiatalnak rengeteg akadályt kell leküzdenie, kétség nem férhet hozzá, mi lesz a sorsuk.
Nem lehetne ifjúsági regényről szó, ha nem lenne szerelmi háromszög a történetben. Adrian Ivaskov rosszfiús karaktere nagy rajongó tábort szerzett magának. Ő az, aki miatt a szomszéd srácot a pokolba kívánják, mert valójában a szarkasztikus és nyegle felszín alatt igazi érző szív rejlik. A sorozat befejező részében, A végső áldozatban minden kiderül…
Az unalomig ismert tinisztorikat morákkal, azaz vámpírnemesekkel, dampyrokkal és strigákkal megbolondító sorozat minden egyes kötete bár milliószámra kel el tengeren innen és túl, történet- és konfliktuskezelésük nemigen terjeszkedik túl a bevett sémákon (halálos összeveszések, kibékülések és így tovább). A Vámpírakadémiában találni hibákat jócskán, a hírek szerint lassan mégis népszerűbb az etalonnak tekintett Twilight-folyamnál a fiatalok körében. Ennek pedig oka lehet.
Richelle Mead két felnőtt korosztálynak szóló fantasy könyvsorozatot is ír: a Georgine Kincaid széria egy szukkubusz életét követi nyomon, míg a Dark Swan sorozata egy sámánról szól, aki szellemekkel és tündérekkel küzd, akik a Másvilágról szöktek a mi világunkba. A Vámpírakadémiát, pedig máris követi a spin-offja: egy újabb hatrészes sorozat a Bloodlines, a már megismert vámpírvilágban, más főszereplőkkel.
