Richelle Mead: Végső áldozat

Szerző: Kibelbeck Mara / 2011. augusztus 12. péntek / Kultúra, Irodalom

Mielőtt Richelle Mead ifjúsági regények írása során mindig is különös szenvedéllyel viseltetett a mitológia és a népi hagyományok iránt, ami regényeiben is megjelenik. A Vámpírakadémia hatodik, bejezező része, a Végső áldozat okoz majd meglepetéseket – Részlet

Mead jelenleg a Bloodlines című sorozatán dolgozik, ami a már befejezett sorozata, a Vámpírakadémia univerzumában játszódik, és a karakterek közül néhánnyal már találkozhattak is az olvasók az eddig megjelent kötetekben.

Fülszöveg: Ezúttal maga Rose Hathaway kerül őrizet alá, és nem is akármiért. A vád: a morák királynőjének, Tatjanának meggyilkolása. Az örökmozgó dampyrt azonban apja, az extravagáns öltözködéséről és titokzatos kapcsolatairól ismert és hírhedt Abe Mazur megszökteti a fogdából. Rose így Dmitrijjel nekivág a nagyvilágnak, hogy elrejtőzzön rosszakarói, valamint a királyi udvar testőrei elől. Rose persze nem tűrheti tétlenül, hogy valaki a nyakába varrta a gyilkosságot, és nyomozni kezd az igazi tettes után. Ehhez azonban meg kell találnia a királynő neki írt levelében említett utolsó Dragomir-leszármazottat. Eközben barátnője, Lissa, az Udvar politikai intrikái közepette a királyi trón várományosai között találja magát… Kiben bízhatnak, miközben halálos ellenségeik nyújtanak segítséget, és barátaik árulják el őket? Ki fogja meghozni a végső áldozatot a családért, a szerelemért és a túlélésért?

Vámpírakadémia VI.

Végső áldozat

Egy

Nem szeretem a ketreceket.
Még az állatkertet sem csípem. Amikor először jártam ott, majdnem klausztrofóbiás rohamom lett, miközben azokat a szegény állatokat nézegettem. El nem tudtam képzelni, hogy élhet egy élőlény ilyen körülmények között. Néha még a bűnözőket is sajnálom egy kicsit, akiknek egy cellában kell tölteniük az életüket. Arra határozottan nem számítottam, hogy velem is ez történik.
De az utóbbi időben az élet, úgy tűnik, egy csomó olyan dolgot hoz, amire nem számítottam volna, mert most itt ülök bezárva.
– Hé! – kiabáltam, miközben megragadtam az acélrudakat, amik elválasztottak a külvilágtól. – Meddig kell még itt lennem? Mikor lesz a meghallgatásom? Nem tarthatnak örökké ebben a kazamatában!
Oké, igazából nem volt ez kazamata, mármint abban a sötét, rozsdásláncos értelemben. Egy apró cella unalmas falai vettek körül, unalmas padlóval, és hát… unalmas mindennel. Makulátlan volt. Steril. Hideg. Igazából depressziósabb lett tőle az ember, mint bármelyik dohos kazamatától lett volna. Az ajtó rácsai hidegen értek a bőrömhöz, kemények voltak és hajthatatlanok. A mesterséges neonfényben a fém nyersen, idegesítően csillogott. Egy vállat láttam, a hozzá tartozó férfi mereven állt a cella bejárata mellett, és tudtam, hogy valószínűleg még négy testőr van a folyosón, látótávolságon kívül. Azt is tudtam, hogy egyikük sem fog nekem válaszolni, de ez nem akadályozott meg abban, hogy folyamatosan magyarázatot követeljek tőlük az elmúlt két napban.
Amikor csak a szokásos csendet kaptam válaszul, felsóhajtottam, és lerogytam a cella sarkában álló priccsre. Mint minden egyéb az új otthonomban, a priccs is színtelen volt és kopár. Igen. Kezdtem nagyon azt kívánni, bárcsak egy igazi kazamatában lennék. A patkányokat és pókhálókat legalább el tudnám nézegetni. Felbámultam, és azonnal eltöltött az a zavaró érzés, ami itt mindig: mintha a falak és a plafon kezdenének összezárulni körülöttem. Mintha nem kapnék levegőt. Mintha a cella falai addig közelednének felém, amíg nem marad hely, és ki nem szorítják az összes levegőt.
Hirtelen zihálva felültem. Ne bámuld a plafont és a falakat, Rose, korholtam magam. Ehelyett lemeredtem az összekulcsolt kezemre, és megpróbáltam kitalálni, hogy kerülhettem ebbe a kutyaszorítóba.
Az első válasz egyértelmű volt: valaki rám akar verni egy olyan bűncselekményt, amit nem én követtem el. Méghozzá nem is akármilyen csip-csup dolgot. Hanem gyilkosságot. Megvan a jogalapjuk arra, hogy a legsúlyosabb bűnnel vádolhassanak, amire egy mora vagy egy dampyr képes. Mármint nem azt akarom mondani, hogy én még soha nem öltem. Öltem. És a szabályokat (vagy akár a törvényeket) is meglehetősen gyakran áthágom. De a hidegvérű gyilkosság nem része a repertoáromnak. Különösen nem egy királynőgyilkosság.
Igaz, hogy Tatjana királynő – a morák, az élő, mágiahasználó, vérért nem ölő vámpírok hűvös és számító vezetője – nem volt éppen a barátom. A Tatjanával való kapcsolatunkat több okból sem lehetett volna zökkenőmentesnek nevezni. Az egyik, hogy az unokaöccsével, Adriannel járok. A másik, hogy nem értek egyet az irányelveivel azt illetően, hogyan verjük vissza a strigákat – a gonosz, élőhalott vámpírokat, akik ránk vadásznak. Tatjana több alkalommal is átvágott, de soha nem kívántam a halálát. Valaki viszont, úgy tűnik, igen, és az illető egy egész sor rám utaló nyomot hagyott, melyek legrosszabbika a rengeteg ujjlenyomatom azon a karón, amivel végeztek Tatjanával. Persze… hiszen az az én karóm, úgyhogy természetes, hogy rajta vannak az ujjlenyomataim. De ez senki szerint nem számított.
Ismét felsóhajtottam, és kihúztam a zsebemből azt az apró, összegyűrt papírdarabkát. Az egyetlen olvasnivalómat. A kezembe szorítottam, mert már el sem kellett olvasnom a szavakat. Régen megtanultam őket. Az üzenet tartalma miatt kénytelen voltam megkérdőjelezni, amit addig Tatjanáról tudtam. És egy csomó egyebet is.
Mivel frusztrált a környezetem, egyszerűen meglógtam belőle, és valaki máséba vetettem magam: a legjobb barátnőmébe, Lissáéba. Lissa mora és lelki kötelék van közöttünk, melynek segítségével rákapcsolódhatok az elméjébe, és az ő szemén keresztül nézhetem a világot. Minden mora ért valamelyik elemi mágiához. Lissa eleme a lélek, ami a szellemi és gyógyító képességekkel kapcsolatos. Nagyon ritka a morák között, akik általában kézzelfoghatóbb elemekhez értenek, és még alig tudunk valamit a lehetőségeiről – amelyek egyébként elképesztőek. Lissa a lelket használta arra pár évvel azelőtt, hogy feltámasszon a halottaimból, és ez hozta létre köztünk a köteléket.
Az agyában kiszabadultam egy kicsit a ketrecemből, de a problémáimra ez sem kínált segítséget. Lissa keményen dolgozott azon, hogy bebizonyítsa az ártatlanságomat, egészen a meghallgatás óta, amikor előterjesztették az ellenem szóló bizonyítékokat. A karóm, amit a gyilkosságra használtak, csak a kezdet volt. Az ellenfeleim gyorsan emlékeztettek mindenkit a királynő iránt táplált ellenséges érzelmeimre, és egy tanút is találtak, aki beszámolt arról, hol voltam a gyilkosság alatt. Nem volt alibim. A Tanács úgy döntött, elég bizonyíték szól ellenem ahhoz, hogy megindítsák a törvényszéki eljárást – ahol majd ítéletet hoznak felettem.
Lissa elszántan próbálta felkelteni az emberek figyelmét, és bebizonyítani, hogy nem vagyok bűnös. De nagyon nehezen talált bárkit, aki meghallgatta, mert az egész mora királyi udvart Tatjana nagyszabású temetésének előkészületei foglalták le. Egy uralkodó halála nagy ügy. Morák és dampyrok – hozzám hasonló félvámpírok – érkeztek a világ minden részéről, hogy megnézzék a rendezvényt. Ételek, virágok, dekorációk, még zenészek is… minden, ami belefér. Ha Tatjana valaha férjhez ment volna, szerintem akkor sem csaptak volna ekkora felhajtást. A nagy hűhó és nyüzsgés közepette senki nem törődött velem. A legtöbb embernek csak az számított, hogy bedugtak egy zárkába, és nem tudok tovább ölni. Tatjana gyilkosát megtalálták. Az igazság győzedelmeskedett. Az ügy lezárva.
Még mielőtt tisztán láthattam volna Lissa környezetét, a cellám körül támadt nyüzsgés visszarántott a saját valóságomba. Valaki belépett a folyosóra és az őrökhöz beszélt, azt kérve tőlük, hogy meglátogathasson. Zakatolni kezdett a szívem, és a rácsokhoz ugrottam, abban reménykedve, hogy olyasvalaki lesz az, aki majd tájékoztat, hogy az egész csak egy szörnyű félreértés volt.
A látogatóm nem épp az volt, akire számítottam.
– Vénember – mondtam csüggedten. – Mit keresel itt?
Abe Mazur állt előttem. Mint mindig, most is nem semmi látványt nyújtott. Nyár közepén jártunk – meleg, párás idő volt itt a pennsylvaniai vidék közepén – de ez nem akadályozta meg abban, hogy öltönyt vegyen fel. Látványos darab volt, tökéletes szabással, és egy élénklila selyemnyakkendő egészítette ki, továbbá egy hozzá illő sál, ami már túlzásnak tűnt. Arany ékszerek csillogtak Abe füstös árnyalatú bőrén, és úgy tűnt, a szakálla is a közelmúltban lett megnyesve. Abe mora, és bár nem főnemes, de éppen annyi befolyása van, mintha az lenne.
Ráadásul történetesen az apám.