Tömörkény István és Móra Ferenc a régészet fontosságára is felhívta a figyelmet…
Tömörkény és Móra Ferenc érdeme, hogy nemcsak a szegedi múzeum látogatására, sőt támogatására szoktatták rá fáradhatatlan szívóssággal a csongrádi népet, de hogy érdeklődést is keltettek a jó eszű, de még töretlen elméjű parasztságban tudományuk iránt.
Eleinte persze nehezen ment ez. Mikor először próbálkoztak ásatásokkal, az öreg gazda még megmakacsolta magát:
– Aki az én földemet össze akarja turkálni, ötven koronát kell annak fizetni.
– Megadjuk – mondta Móra Ferenc.
Nagy sugdosás támadt erre. Időbe került, míg a gazd’uram visszaóvakodott:
– Beszéltem az anyjukkal. Nem engedhetjük meg száz koronán alul.
Ilyenkor Móra megdühösödött, keményen kikelt, hogy nem szégyellenék ennyit elkérni, amikor az Árpád sírját keresik ott, szegény a tudomány, biz ő most már az ötven koronát sem adja meg. Vette is a kalapját, indult is kifelé.
– Ne szaladjon már, no – szólt rá ilyenkor’ a gazda –, osztán igazán az Árpád apánk sírja után turkálnak maguk?
– Igaz, ha mondom.
– Osztán éppen az én földembe temetkezett volna Árpád apánk?
– Lehet, hogy éppen oda. No, de ne tartsuk fel egymást, sietős a dolgom, Istennek ajánlom.
– Ne siessen már, no. Ha igazán az Árpád apánk sírját kutatják, én rajtam ne múljon, túrják fel a földem, nem kívánok érte semmit.
Azóta még mindig turkálnak, hol itt, hol ott, de még mindig nincs nyoma sem az Árpád sírjának, bár ha ezenközben sok értékes leletet is találtak a népek vándorlása e jelentős földjén.
Nemrégiben ismét beállít csak Mórához egy kocsiderék csonttal, régi fegyverrel egy tanyai magyar.
– Ez már csak az Árpád apánké? – mondja a paraszt, előhúzva egy jókora csontot.
– Nem az a, barátom – felelte Móra –, csak egy germán katonáé.
– No, de a múzeumba csak kiteszi?
– Ki, oda.
Az öreg magyar halkan sunyítva súgott erre Móra felé:
– Pedig nem sajnáltam volna egy pár köböl búzát magának, ha ezt tette volna ki az Árpád apánk csontjának.
– No de ha a tudomány nem ezt mondja – felelte Móra – már pedig a tudomány: tudomány, nem lehet azzal bolondozni.
Az öreg magyar megrázta a fejét:
– No-no, tudjuk mink, hogy nagy hal maguknak Árpád apánk sírja… Nagy, gazdag embernek kell annak lenni, akinél maguk azt megtalálják.
