A 145 éve született Móra Ferenc író, újságíró, könyvtár- és múzeumigazgató, a Kincskereső kisködmön és az Aranykoporsó írója a líra és a publicisztika mellett a húszas évek elejétől a regény műfajában is kiteljesedett.
Móra Ferenc 1879. július 19-én született Kiskunfélegyházán. Már 16 éves korában verse jelent meg a Félegyházi Hírlapban. A pesti egyetemen földrajz-természetrajz szakos volt, de tanulmányait három év múlva félbehagyta. Rövid ideig Felsőlövőn tanított, majd 1902-ben a Szegedi Napló újságírója lett.
Volt városházi tudósító, majd Csipke aláírással a lap Máról holnapra című tárca-, glossza- és karcolatsorozatának írt. Tömörkény mellett hamarosan a lap vezető publicistájaként jegyezték. 1904-ben a Tömörkény igazgatása alatt álló Somogyi Könyvtár és Városi Múzeum munkatársa lett.
Ekkor kezdődött barátsága Pósa Lajossal, a „mesekirállyal”, aki felfedezte benne a kiváló gyermekírót. 1905 és 1923 között Az Én Újságom több álnéven író munkatársa volt, s ekkor születtek munkásságának máig legnépszerűbb darabjai: a Rab ember fiai, a Csilicsali Csalavári Csalavér, a Dióbél királyfi és a Kincskereső kisködmön, amelyeket később tévében, rádióban is feldolgoztak.
„Ha neki kicsi jut, nekem a semmi is elég.”
A Kincskereső kisködmön Móra gyermekek számára írt művészi önéletrajza. Fény-árnyék váltakozása, világosság harca a sötéttel, látszólagos idillek, a mélyükön meghúzódó tragédiákkal; Móra varázsos művének témája végső soron az emberi élet. Hősies küzdelem ez a lét: naponként megújuló harc a szegénység és annak talaján fakadó szomorúság ellen.
Az immár klasszikussá vált történet gyermekhőse a kis Gergő, akinek világra csodálkozó töprengései, majd tapasztalással felhős tekintetét álombeli tünemények, tündérek, nagy képességű vajákos (kuruzslással, jóslással foglalkozó) öregek vagy gyöngéd és bölcs szülők éppúgy őrzik és irányítják, mint az élet szigorú törvényeire figyelmeztető kudarcok és új látásokra sarkaló csalódások. Elsősorban azonban szüleinek állít emléket az író ezekben a kedves elbeszélésekben, akik jószívű, becsületes, de nagyon szegény emberek, és szeretettel, játékossággal igyekeznek ellensúlyozni a nagy nyomort.
A líra és a publicisztika mellett a húszas évek elejétől a regény műfajában is kiteljesedett. Első regénye a Négy apának egy leánya címet kapta.
Móra Ferencnek ez a kedves, bájoshangú regénye négy különböző korú, felfogású és életkedvű emberről szól. A négy apa: a regényírás mesterségével bajlódó író-régész, a hol bolondos, hol mogorva falusi orvos, a hírnévre áhítozó jegyző és a pap. Az egy leány: a falusi postáskisasszony, akiért a „négy apa” verseng. Mellettük felsorakoznak a falu figurái: az árva, pajkos harangozófiú, a szép férfiszíveket hódító menyecske.
„Aki a nevettetés kötelén fogja az embereket, az oda is elvezetheti őket, ahová nincs mehetnékjük.”
1924-ben írta a Horthy-korszak első éveiről szóló keserű szatíráját, a Hannibál feltámasztását, amely csak 1949-ben, halála után 15 évvel jelenhetett meg. A Magyar Nemzet folytatásokban közölte, önálló kötetben pedig 1955-ben adták ki először. Majd előkerült az eredeti kézirat, és kiderült: a kommunista korszak cenzorai jócskán megváltoztatták azt, néha éppen ellenkező értelműre. A regényből készült Fábri Zoltán filmje, a Hannibál tanár úr.
A vitriolos szatírában a klasszika-filológus tudós orosz hadifogságból tér haza a Trianon utáni Magyarországra, ahol rettegik a vörös forradalmat, megbélyegzik a zsidókat és hagymázas nemzeti mítoszok ködképével takarják el a valós társadalmi viszonyokat. Amikor a tanár új nézőpontból értékeli Hannibált és a barbárság győzelmét a műveltség felett, ügye országos botránnyá dagad, ünnepelnek az ostobaság és az előítéletek képviselői.
„A hadifogságos tanár hazajön, ír egy értesítői programértekezést a zámai csatáról, azt fejtegeti benne, hogy mi lett volna a világból, ha Hannibál győzött volna, akadémiai pálmát vár, parlamenti interpellációt kap, a »sémi világeszme propagálásáért«; mivel senki a kerek világon el nem olvasta a tanulmányát, maga az interpelláló sem, öngyilkos akar lenni, de a felesége megsúgja neki az örvendetes titkot, és erre megnyugszik abban a hitben, hogy majd a fia fogja föltámasztani Hannibált, aki a civilizációt képviseli a barbár katonákkal, Rómával szemben. – Ez a meséje Hannibál föltámasztásának” – írta Móra Ferenc Supka Gézának 1924-ben.
„Mért van az, hogy a városi embereknek olyan sokszor elveszi az Isten az eszét?”
Film született az 1927-es Ének a búzamezőkről című regényéből is.
Móra Ferenc regénye az első világháború utáni, végletekig kiszolgáltatott világot idézi meg. „Magyar táj, magyar ecsettel”, babonás hitek, egymásra következő tragédiák mélyén a földművelő ember látásmódjának és nyelvének ezernyi színével. Móra önmagát is belerajzolja 1927-ben írt történetébe, a múzeumigazgatót, aki nemcsak a szegedi tanyák múltját búvárolja, hagyományait őrzi, hanem otthon is érzi magát szereplői között, s aki keserű gúnnyal szemlél mindennemű politikai berendezkedést, amely egyként cserben hagyja a búzamezők népét.
„Vétek is lett volna, ha ilyen pompás ember a háború után pusztul bele a háborúba” – közvetíti az író a közvélekedést főhőséről, Ferencről. A vétket a kor mégis elkövette.
„Tisztába jöhet az ember a saját lelkével? És ha nem, szabad akkor a máséban vájkálni?”
1932-ben Szegeden díszdoktorrá avatták, s e jeles alkalomra átadta az Aranykoporsó című történelmi regény első példányát az egyetemnek. Móra Ferenc történelmi regénye a 3.század végén, a római birodalom hanyatlása idején játszódik. Diocletianus császár az antik világ feltámasztásával próbálja megteremteni a birodalom belső rendjét, de törekvései során minduntalan szembe kerül az egyre erősödő kereszténységgel. Így a kezdeti toleranciát felválltja benne a gyűlölet, s nemsokára kitör az utolsó, egyben legvéresebb keresztényüldözés.
Az öregedő császár eközben szolgaként nevelteti fiát, aki egy jóslat szerint csak akkor lehet utódja ha kilétét nagykorúságáig titokban tudják tartani. Quintipor azonban reménytelen szerelemre gyullad a társcsászár egyik leánya, Titanilla iránt, majd megismerve a kereszténységet, Krisztus követőjévé válik.
Szerencsés kutatónak is mondhatta magát: 1907 és 1914 között a Torontál megyei Csókán európai hírű kőkori telepet tárt fel, s Szeged környékén szinte minden korból értékes leletekkel gyarapította a hazai régészetet.
1933-ban hasnyálmirigyrákot diagnosztizáltak nála, megműtötték, de már nem lehetett rajta segíteni, s 1934. február 8-án meghalt.
