„Füst Milánnal úgy lehetett együtt dolgozni, hogy az ember imádta.” Márványi Judit mesélt… Szép Ernőről, Nemes Nagy Ágnesről, de ugyanígy a szüleiről és a legkedvesebb munkáiról is.
Márványi Judit a Magvető, majd a Szépirodalmi Kiadó szerkesztőjeként nagy idők nagy tanúja volt. Szerkesztette többek között Eörsi István, Füst Milán, Mándy Iván, Mészöly Miklós, Nádas Péter, Polcz Alaine könyveit. De nemcsak munkája, élete is tanúság: még kamasz, amikor a szüleit 1944-ben meggyilkolják; életútja az újrakezdés és az értelmes élet keresésének nagy története. Itt olvasható először az a megrázó és felemelő életútinterjú, amit Csalog Zsolt 1987-ben készített vele. A könyvben emellett helyet kapnak nagyszerű irodalomértelmező írásai Szép Ernőről, Nemes Nagy Ágnesről, de ugyanígy a szüleiről írt visszaemlékezései is, és egy friss beszélgetés a legkedvesebb munkáiról.
A Magvető Kiadó és az ELTE „Személyes történelem” sorozatának következő bemutatója
Márványi Judit: Kapaszkodók
Időpont: 2017. május 23. 17.30
Helyszín: ELTE Bölcsészettudományi Kar, Művészetelméleti és Médiakutatási Intézet, magasföldszint, 34-es terem
1088 Budapest, Múzeum körút 6-8.
Résztvevők: Lázár Júlia, Mesterházi Mónika, Nádasdy Ádám
Moderátor: Szűcs Teri
Márványi Judit: Kapaszkodók
(Részlet a könyvből)
„EBBE LEHET KAPASZKODNI”
Kérdező: Turi Tímea
A szakadatlan harcról kérdeznék. Egy interjúban megemlít téged Nádasdy Ádám, és egy Géher István költészetéről szóló tanulmányban is írnak rólad. Nádasdy azt mondja az interjúban, hogy te harcoltad ki az ő első verseskönyvének a megjelenését, és Géher könyvének megjelenésekor is a kiharcolás szót használják, amikor szóba kerülsz. Hogyan lehetett kiharcolni valamit kiadói szerkesztőként?
Így mondták volna? Harcolni? Ez így talán túlzás. Helyesbítek: ügyeskedni, ravaszkodni próbáltam sokszor, meglehetősen szívósan. A lektori jelentésben nem írtam arról, hogy Nádasdy Ádám szerelmes versei férfiakhoz szólnak, csak arról, hogy lírája intenzív, sűrű, és mintha a lelkét meztelenítené le, nem kevés iróniával, öniróniával. Édesek és fűszeresek ezek a versek. Tónusukban, zenéjükben Kosztolányit idézik.
És Géher?
Bejött, bekopogott a kiadói kuckómba egy torony. Bemutatkozott, engedelmet kért, és cigarettára gyújtott. Ő volt Géher István. A verseit hozta. Tökéletes, kötetbe rendezett, furcsa, újszerű versek voltak, rettentő sűrűek és rövidek – szokatlanul tömörek, Eliottól ihletett versek, legalábbis azt hiszem. Nem könnyen megfejthetők. Nagyon szuggesztív költészet. Hadd mondom el, amit a legjobban szeretek. Angol címe van, What I believe: „mert egyszer elkapnak ne félj / és jól nevelten nem menekszel / és szürkén meg nem tart szerencséd / és szokásaidból kifoszlasz / és ottmaradsz ügyedfogyottan / és akkor / fölpeckelt életeddel / kinek teszel milyen hitet”. Ugye milyen jó, milyen fontos vers? Nehezen lehetett a kiadó vezetését meggyőzni arról, hogy ezeket a verseket pedig ki kell adni. Mesterkéltnek, modorosnak érezték. Olyan sokáig feküdt a kötet a kiadóban, talán négy évig is, hogy mikor Géher a második kötetével jelentkezett, taktikából megkértem egy kollégát, Szilárd Gabit, aki szerette Géher verseit, hogy ő legyen a szerkesztője, hátha miattam is késik a kötet, szóval összejátszottunk.
De annak ellenére, hogy nem én voltam a szerkesztője, hanem Szilárd Gabriella, minden megjelent könyvével eljött hozzám, azzal a dedikációval, hogy „örökös szerkesztőmnek”. Elhozta hozzám a gyerekeit, sőt az unokáival is találkoztam. Halála után igazi barátság köt össze a feleségével, Marival is.
Géher és Nádasdy is a Szépirodalmiban jelent meg, te a Magvető után kerültél oda. Mindkét kiadót láttad belülről. Mi volt a különbség a munkakörülmények között?
A Szépirodalmiban a lektoroknak fedőszámuk volt, de persze mindenki tudta, hogy ki kicsoda. Én a 71-es voltam, Réz Pali, a kiadó egyik legrégibb lektora például a 7-es. A Magvetőben a nevünket írtuk a jelentések alá. Egészen más volt a két kiadóban dolgozni. A Szépirodalmi minősége összességében sokkal erősebb volt. A Szépirodalmi legnagyobb érdeme, hogy megindította és hosszú éveken át folytatta az Olcsó Könyvtár kiadását. Olcsó kiadásban, olcsó, csúf papíron jelentek meg ebben a sorozatban a magyar és a világirodalom klasszikusai. Balzacot, Tolsztojt, Jókait, Mikszáthot stb. stb., fillérekért. Három, négy, tíz forintért juthatott hozzá a legrangosabb irodalomhoz az is, aki „sötét gondok közt henyél”-t.
Amikor Kardos György került a Magvető élére, nagy volt iránta a bizalom, mert bátran kiadta azokat a költőket, írókat, akiket a Szépirodalmi nem mert. Illés Endre például, az isten tudja, miért, nem merte vagy akarta kiadni Mándy Ivánt. De így jelent meg a Magvetőnél Nemes Nagy Ágnes, sőt Weöres Sándor is. Illés Endre ugyanis nagyon óvatos volt, és miután a Psychéből, már amikor az Új Írásban megjelent, elég nagy botrány támadt – a Népszabadság közölt egy lehúzó kritikát, hogy ez ízléstelen, ilyet nem lehet –, a Szépirodalmi nem merte vállalni, és a Medúza a Magvetőnél jelent meg. A két kiadó így osztozott a szerzőkön. Nem jó szó ez, de ilyen volt a helyzet.
Az írókat hogyan érintette ez a helyzet?
Mondok egy példát. A Magvetőnél jó kéziratokat kaptunk. Tersánszky Józsi Jenőnek életműszerződése volt a kiadónál. Igazi bohém volt, írónak, embernek is kitűnő. Sajátos gráciával, humorral, szeretettel közeledett az emberekhez. Az volt a szokása, hogy valahányszor megjelent egy könyve, a nődolgozóknak – az összes nőnek a kiadóban – adott egy kötetet. Mindenkinek egyformán dedikálta, például Magdikának, Katikának, Ágikának kezeit csókolja Tersánszky Józsi Jenő – és hozzá egy süteményt is mellékelt. Hát ugye ez felháborító korrupció. Amikor Kardos egy ízben tanúja volt, hogy Tersánszky egy óriási tálca mignonnal megjelent, botrányt csapott. Tersánszkynak vissza kellett vinnie a mignonokat. Egy ekkora íróval ezt meg lehetett csinálni.
Ti milyen körülmények között tudtatok dolgozni?
Mondok egy példát a ’70-es évek elképesztő politikájáról, hatalom- és irodalompolitikájáról, azaz a párt vezető szerepéről az irodalompolitikában. A Szépirodalmiban kollégám és barátom, Fábián Katalin – Kemény István tanítványa, munkatársa – hosszú évek nehéz munkájával szociográfiát írt a Magyarország Felfedezése sorozatban egy Pest környéki nyomortelep lakóiról: A Makoldi családot. A könyv minden részlete, a szereplők sorsának minden mozzanata valóság – a nevek természetesen kitaláltak. Néhány hét telt el a könyv megjelenése után: befutott Illés Endréhez irtózatosan felháborodva egy országgyűlési képviselőnő, aki a könyv főszereplőjéhez hasonlóan a Makoldi névre hallgatott, de nem nyomortelepen élt, nem a proletariátus nyomorral küzdő rétegéhez tartozott, hanem ellenkezőleg, az elithez. Egyszóval semmi köze sem volt a könyv főszereplőjéhez, de magából kikelve vádolta az írót, a szerkesztőt (utóbbi történetesen én voltam), a kiadót, hogy őt, a képviselőnőt akartuk lejáratni, kigúnyolni. Illés Endre sajnos elnézést kért a hölgytől, minket pedig megrótt, hogy nem figyeltünk eléggé. Mégis, hogyan, mire kellett volna jobban ügyelnünk? Ugye a Makoldi névre véletlenül akadt rá Kati. El kellett volna olvasnia a képviselőház valamennyi tagjának a nevét, hogy ezt a szörnyű hibát elkerülje? Megjegyzem: a könyvben szereplő Makoldiné szerencsétlen, sorsüldözött, de nagyon rokonszenves ember, ami nem volt elmondható a képviselő asszonyról.
Az író, Fábián Kati ezt a cirkuszt egész életében nem heverte ki. Nem tudta könnyen venni az ilyen szemétséget. Elismerés helyett szemrehányást kapott. A Makoldi családban minden idegszála benne volt. Nem is heverte ki. Idegösszeomlást kapott.
Mesélted, hogy volt egy munkamegosztás a Szépirodalmi és a Magvető között. A Szépirodalmitól került a Magvetőhöz Füst Milán, akinek te lettél a szerkesztője. Vele hogyan lehetett együtt dolgozni?
Füst Milánnal úgy lehetett együtt dolgozni, hogy az ember imádta. Egymás után kaptam meg a drámáit meg az esszéit szerkeszteni. A felesége, Erzsi néni mesélte nekem később, hogy amikor megjelentem a házuk előtt, akkor Milán már dohogott, hogy most ide fog jönni egy nő, aki meg fogja neki magyarázni, hogy az alanyt és az állítmányt hogyan kell használni. Erzsi néni figyelte, ahogy kiszállunk a műszaki vezetővel a kocsiból, és azt mondta, hogy ne aggódj, Milán, ez a kislány nem fog téged kioktatni. Én Füst Milán verseit már régről ismertem, körülbelül tizenöt éves koromtól fogva, és volt, amit kívülről is tudtam, és Milán ezt borzasztó nagy szeretettel fogadta. Persze a nőknek mindig iszonyatosan udvarolt. Gyönyörűséges dedikációt kaptam tőle végül. Eszembe sem jutott a szövegein javítani, de ha, mondjuk, egy esszét kétszer betett egy kéziratba, és azt szóvá tettem, azt először nem akarta elhinni, aztán elhitte.
Az esszéi nagyszerűek, a drámái még inkább. Sajátos igazságtalanság és szinte hihetetlen, hogy milyen sokáig nem játszották őket. A Henrik királyt Füst ’33-ban írta, de nem mutatták be a maga idejében, és évtizedeken át nem adták elő. Pártos Gézának és Gábor Miklósnak jutott először eszébe, a Madách Színház állította színpadra 1964-ben.
