„Hatalmas téren áll a nő, ha felfogja helyzete egész fontosságát. Kezében a jövő nemzedék.” 155 éve hunyt el Teleki Blanka festő és szobrász, a magyar nőnevelés egyik úttörője, akinek a legenda szerint utolsó szava „Magyarország, Édesanyám” volt.
„Azon elvtől vezéreltetve, hogy minden ember kötelessége a közjó előmozdításához tehetsége szerint járulni: elhatároztam magamat, munkásságomat azon ügynek szentelni, melynek fontosságát mindinkább kezdjük érezni a hazában, értem a nőnevelést.” (Teleki Blanka: Nyilatkozat)
1806. július 5-én született Hosszúfalván gazdag erdélyi arisztokrata családban. Apja, a szigorú és zárkózott, ám igencsak művelt gróf Teleki Imre a magyar kisdedóvási és nőnevelési kérdés élharcosának, Brunszvik Teréz a kisebbik húgát, Karolinát vette feleségül. A felnövő Teleki Blanka húgával és öccsével együtt a hosszúfalvi kastélyban a korabeli arisztokrata gyermekek életét élte. Nevelőnők foglalkoztak velük, akiktől matematikát, festészetet, zenét, nyelveket tanultak, majd oktatásuk Kolozsváron folytatódott.
Teleki Imre azonban ennél többet akart lányainak: megkérte sógornőjét, hogy fogadja Blankát és Emma húgát házába, gondoskodjon számukra megfelelő tanítómesterekről és ismertesse meg őket a világgal, azaz vezesse be a társaságba. Így került a két testvér 1826-ban a Brunszvik-család pest-budai házába, illetve a martonvásári kastélyba. Blankát megérintette Brunszvik Teréz friss szelleme, lobogó hivatástudata és a gróf akarata ellenállva, nem a férjfogás felé, hanem a nevelői pálya felé terelte. Így aztán apa és leánya ettől kezdve örökös harcban álltak egymással.
Brunszvik Teréz és unokahúga együtt látogatták a jótékony nőegyleteket, angyalkerteket, ipari tanfolyamokat, de külföldi utazásokra is kettesben indultak. Blanka végül 1846-ban valósíthatta meg régi álmát, amikor megnyitotta intézetét Pesten. Elsősorban a hazától elidegenedett főrangúak lányait kívánta nevelni az intézményben, s ehhez olyan kiváló tanárokat szerződtetett, mint Vasvári Pál, Leővey Klára, Hanák János és Karacs Teréz. A történelmet tanító Vasvári Pál hagyatékában fennmaradtak a növendékek dolgozatai, amelyek híven tükrözik a történelemtanár hazafias tanításait csakúgy, mint Teleki Blanka nevelési elveit.
„Ki van mondva a szabadság, testvériség, egyenlőség elve. Következetességből szóba hozatik a nők emancipatiója, hol komolyan, hol gúnyból. Mind kettőnek örvendünk.
Természetes, hogy szabadságra vágynak a nők is, hogy vad önkénynek tekintik, ha a törvény száraz szavakkal kimondja örök kiskorúságokat – de aligha Magyarország hölgyei az emancipatiónak most még jobb hasznát tudnák venni, mint a bécsi szomszédok.” (Teleki Blanka: Elébb reform, azután nőemancipatio)
A szabadságharc kezdetekor Vasvári elhagyta az intézetet, gróf Teleki Blanka pedig a függetlenségi nyilatkozat után mint zászlóanya avatta fel Vasvári csapatának zászlaját. Világos után a Szatmár megyei Pálfalvára vonult vissza, ahol bujdosókat rejtegetett, gyűjtötte a forradalom emlékeit, a rendőrség pedig folyamatosan figyelte. 1851 májusában házkutatást tartottak nála, utána Nagyváradra vitték, majd Pestre, az időközben szintén letartóztatott Leővey Klárával együtt. Ügyükben a pesti haditörvényszék 1853. május 25-én hirdetett ítéletet: „kora egyik legveszedelmesebb lázadójának” kikiáltott Teleki Blanka grófnőt tíz évre, Leővey Klárát öt évre várfogságra ítélte. A tárgyalás során a hadbíró ezt jegyezte meg róla a periratban: „Ritka szellemi képességű és tudományos műveltségű, meg nem félemlíthető, szilárd akaratú és fáradhatatlan kitartású hölgy.”
A két év vizsgálati fogság (Nagyvárad és a pesti Újépület) után három évet a kufsteini várbörtönben töltött, és további egy esztendőt Laibachban (ma: Lubljana). Közben többen igyekeztek rávenni, hogy kérjen kegyelmet, ám az egyre többet betegeskedő grófnő nem engedett elveiből. Jókai szerint Kufstein volt a státusbörtönök akadémiája: „Arad, Komárom, Josefstadt, a pesti újépület mind csak gimnáziumok és elemi tanodák hozzá képest; aki még csak ezekben végezte a kurzust, az ne is beszéljen; az csak félig van értesülve”. Leővey Klára kitöltötte ötesztendős várfogságát, Teleki Blanka hat év múlva, az 1857 májusában meghirdetett általános amnesztia révén nyerte vissza.
A szabadságot már már 51 évesen volt, betegen érte meg, bár szellemileg friss maradt, kimerült, megtörte a rabság. Testi-lelki gyógyulását, külföldön kereste, ám haláláig a magyar menekültek ügyeivel foglalkozott. Ausztriába, Németországba, majd Franciaországba utazott, végül Párizsban élő húgánál pihent meg, ahol 1862. október 23-án elhunyt. A Montparnasse temetőben helyezték örök nyugalomra, ravatalánál Irányi Dániel 1848-as kormánybiztos, a franciaországi emigrációban élő magyarok vezéralakja mondta a búcsúbeszédet, amelyben reményét fejezte ki, hogy egyik nagy nemzeti női ideálunk porait „hazaköveteli egyszer a Haza a szent földbe, amelynek lakói akkor szabadok és boldogok lesznek”.
