„Ilyen volt hát ez a Görgey – minden erényével és hibájával férfiú a szó legszebb értelmében: hős.” 200 éve született Görgey Artúr honvédtábornok, az 1848-49-es szabadságharc legtehetségesebb hadvezére, egyben legvitatottabb megítélésű alakja.
A régi, de elszegényedett szepesi nemes családban 1818. január 30-án született Görgey (később Görgei) Artúr. A tanári pálya felé vonzódott, de apja, a biztosabb jövedelem miatt, katonának kényszerítette, itt a főhadnagyi rangig vitte. 1842-ben otthagyta az egyhangú szolgálatot, s Prágába ment vegytant hallgatni. Nevéhez komoly tudományos eredmények fűződnek, megoldotta a zsírsavak homológ elválasztását, fölfedezte a laurilsavat és dolgozatot írt a kókuszdió olajának zsírsavairól.
„Az első független felelős magyar minisztérium (gróf Batthyány Lajos) vészkiáltása, hogy „a haza veszélyben van!”, falusi magányomból,* melyben 1848 tavaszán egyik néném felföldi jószágán megvonulva éltem, a legelébb szervezett honvédzászlóaljak soraiba szólított.” (Görgey Artúr: Életem és működésem Magyarországon 1848-ban és 1849-ben, fordította: Görgey István)
A forradalom kitörése után a kormánynak ajánlotta fel szolgálatait, s nevéből elhagyta a nemesi y-t. (Az utókor mégis így írja nevét, bár ő élete végéig ragaszkodott a Görgei formához.) Jellacic betörése után az aldunai népfelkelés parancsnokának tették meg, neve ekkor lett országosan ismert, mert a kémkedésen kapott Zichy Ödön grófot statáriális bíróság elé állíttatta és felakasztatta.
A vesztes schwechati csata után a feldunai hadsereg főparancsnokaként lelket öntött seregébe, gyorsan és kiválóan manőverezett, hatékonyan használta a tüzérséget, nemegyszer személyes bátorságával is kitűnt. A túlerőben lévő osztrákokkal nem bocsátkozott harcba, feladta a védhetetlen fővárost és Vác felé vonult vissza. Itt közzétett proklamációjában 1848-as alapokra helyezkedve gyakorlatilag kivonta magát a Honvédelmi Bizottmány közvetlen rendelkezése alól. Ezután az északi bányavárosok felé indult, hogy elvonja az osztrák főerőt, s a Branyiszkói-hágón áttörve egyesült a többi magyar sereggel.
A vesztes kápolnai ütközet után elérte a fővezér Dembinszky felmentését, 1849. március 31-től ő vette át a főparancsnokságot. A tavaszi hadjáratban győzelemről győzelemre haladva az országhatárra szorította vissza az ellenséget, május 21-én visszafoglalta Budát, a Szemere-kormányban hadügyminiszterré nevezték ki. A Függetlenségi Nyilatkozatot nem helyeslő, katonaként gondolkodó Görgey és a Kossuth ellentétei nyílt viszálykodássá fajultak. Görgey július 2-án a komáromi csatában visszaverte az orosz csapatokkal megerősítet császári fősereget, de súlyos fejsebet kapott. Kossuth sebesülésére hivatkozva a fővezérségről és a hadügyminiszterségről is leváltotta, Görgey ezt figyelmen kívül hagyva a Dél-Magyarországra költözött parlament és kormány után indult.
A menet során saját erői négyszeresét kötötte le, de bravúros hadmozdulataival sem tudott változtatni a kialakult hadihelyzeten. A temesvári vereség után, augusztus 11-én Kossuth diktátorrá nevezte ki és teljhatalommal ruházta fel. Görgey más lehetőséget nem látva, tiszttársaival egyetértésben két nappal később Világosnál letette a fegyvert az orosz csapatok előtt.
„Azokban a napokban különben is nem az én jó hírnevem miatt aggódtam, hanem hazám szomorú jövője miatt.
Magyarország jövője fölött a fegyverletétel után azok a hazafiak is kétségbeestek, akik a Magyarország és Ausztria közti fegyveres küzdelem idején az utóbbinak pártjára álltak (de nem a csatatéren).*
Bajtársaim nagy részének a jövője nyilván vagy a börtön volt, vagy a halál.” (Görgey Artúr: Életem és működésem Magyarországon 1848-ban és 1849-ben, fordította: Görgey István)
„Egy csoportos kép, melynek főalakja Kossuth, a szabadságharcz főbb szereplőit ábrázolja. A kormányzó alakjától balra látható Aulich tábornok, mögötte fölül Dembinsky, jobbra Bem, Görgei s mögöttük Perczel Mór. E kép Parisban jelent meg Goupil, Vibert és társa kiadásában s a következő aláírást viseli: „Les derniers soutiens de la Hongrie”. (Magyarország utolsó fönntartói.)” (Forrás: 1891. augusztus 23.)
Barátja és katonatársa, Leiningen az aradi börtönben, nem sokkal kivégzése előtt így írt naplójában: „Ilyen volt hát ez a Görgey – minden erényével és hibájával férfiú a szó legszebb értelmében: hős.”
A közvélemény ezért – mára bizonyosan tudható, hogy indokolatlanul – árulónak bélyegezte, ő a vádat életének hátralévő 67 évében méltóságteljes nyugalommal viselte. A cár személyes közbenjárására életben hagyták, de száműzetésre ítélték, az ausztriai Klagenfurtban tartották házi őrizetben 1867 novemberéig. A kiegyezés után egy ideig a Lánchídnál alkalmazták, majd Visegrádon élt visszavonultan. Életének 99. évében, Buda visszavételének 67. évfordulóján, 1916. május 21-én érte a halál a budapesti Mária Valéria utcai lakásában.
„Minden jogérzet fölháborodik az emberben, ha látja, hogy egy férfiút, ki nemesen, önzetlenül, életét minden pillanatban kockára téve küzdött a hazáért, ki megmentette a magyar fegyverek becsületét a legválságosabb időkben, s a végveszélyben azt, amit még meg lehetett menteni: egy szebb jövőre vezethető eszmét, történelmi tanulságot-hálaképpen erkölcsi szörnyeteggé tették az utódok szemében; hogy azt a férfiút, kit minden más nemzet legjobbjai közt tisztelne, kinek egy boldogabb kor beköszöntésével, mint annak egyik előharcosának, a hálás nemzet a közéletet vezető faktorok között fényes helyet biztosítana, a legrettenetesebb váddal: a hazaárulás vádjával sújtja.
Ez az első ok már egymaga minden jóérzésű ember előtt igazolná e könyvet.
De én ennél az elsőnél sokkal fontosabbnak tartom a másodikat. A Görgey elleni vádoló hadjárat meghamisította a históriát. […] A tündérmese gyermeknek való, de egy országnak nem mese kell, hanem történelem!” (Jászi Oszkár)
A MaNDA felvételén Görgey Artúr, ahogy születésnapján köszöntik:
