1953. november 25-én az „Aranycsapat” barátságos mérkőzésen 6-3-ra győzte le a hazai pályán kilencven éve veretlen angol nemzeti tizenegyet. Az Évszázad mérkőzésének nevezett találkozó hatvan éve történt.
A mai magyar futballt tekintve hihetetlennek tűnik, de november 25-én, hatvan éve, hogy a magyar labdarúgó-válogatott világszenzációt jelentő 6-3-as győzelmet aratott Anglia legjobbjai felett. Büszkeségünket csak növelte, hogy egy szegény, elnyomott és megnyomorított ország fiai a labdarúgás szülőhazájában, ráadásul a futball „szentélyében”, a Wembley Stadionban adtak leckét az angoloknak. Az Évszázad mérkőzésének nevezett találkozó alapjaiban változtatta meg a futballról addig kialakult képet, és azóta is a magyar sport egyik csúcsteljesítményének tekinthető.
A két csapat játékosai a politikailag Keletre és Nyugatra osztott Európában csak hírből ismerték egymást. Az angol közönség a hazai csapat fölényes győzelmét várta. Ám a nézők még el sem helyezkedtek, amikor Hidegkuti már az első percben betalált az ellenfél hálójába.
Jackie Sewell, az angolok első góljának szerzője így emlékezett vissza a mérkőzésre: „Az emberek azt hitték, mi fogunk nyerni, de emlékezetes leckét kaptunk azon a napon. Nem játszottunk rosszul, de a magyarok egyszerűen fantasztikusak voltak. A legjobb csapat volt, amelyet valaha életemben futballozni láttam.” A százezres közönség némán követte a mérkőzés alakulását. A legendás angol sportszerűséget dicséri, hogy gyakran tapsolták meg csatáraink ragyogó megoldásait.
A sporttörténeti győzelem emlékére a Magyar Labdarúgó Szövetség 1993-tól A magyar labdarúgás napjaként ünnepeli november 25-ét.
A pályára lépő magyar csapat névsora: Grosics Gyula – Buzánszky Jenő, Lóránt Gyula, Lantos Mihály – Bozsik József , Zakariás József – Budai II. László, Kocsis Sándor, Hidegkuti Nándor, Puskás Ferenc, Czibor Zoltán. Góllövőink: Hidegkuti (3), Puskás (2) és Bozsik. Szövetségi kapitány: Sebes Gusztáv.
„Angliát, a régi mestert megverte a játékban és lövőkészségben egyaránt jobb, új, áramvonalas bajnok: Európa, sőt a világ legjobb csapata. Az utolsó 30 perc sporttragédia volt.” (Daily Mirror)
„A mérkőzésen megtettük kötelességünket, de a győzelem dicsősége az egész dolgozó magyar népé is. Köszönjük pártunknak és kormányunknak, hogy lehetővé tette számunkra a zavartalan felkészülést életünk eddigi legnagyobb sportfeladatára” – idézte a Szabad Nép a csapat kötelező köszönetét elmondó Puskás Ferencet 1953. december 4-ei számában.
Persze a pártlap nem számolt be mindenről, és csak a Magyar Távirati Iroda bizalmas jelentéseit olvasók szűk köre értesült arról, hogy a Wembley-stadion árbocára a régi, koronás-címeres magyar zászlót húzták fel a mérkőzés előtt. A Szabad Nép nem írt arról sem, hogy egy újságíró megkérdezte az országgyűlési képviselői mandátummal bíró Bozsikot, hogy lesz-e pótválasztás a kerületében, ha a magyar csapat elveszti a meccset.
„Ez a mérkőzés is bebizonyította, hogy a magyar labdarúgás az első egész Európában, és szétoszlatta az angolok otthoni veretlenségéről szóló legendát, amely 90 éven át tartotta magát. Kilencven év után ezek a magyar fiúk elmentek Londonba, felgyűrték az ingük ujját, és bebizonyították, hogy milyen helytelen illúziókban ringatták magukat azok, akik mindig az európai labdarúgás mestereinek gondolták magukat.” (Avanti)
Az 1952-ben Helsinkiben olimpiai bajnoki címet szerzett Aranycsapat londoni sikerére elsősorban azért figyeltek fel világszerte, mert a sportág felfedezőinek számító angolok 90 éves otthoni veretlenségének vetett véget. Ráadásul úgy, hogy a hazaiaknak esélyük sem volt a Puskás, Bozsik, Hidegkuti fémjelezte csapat ellen.
Sebes Gusztáv szövetségi kapitány együttese nemcsak egyszerűen fölényesen nyert a világ egyik legjobbjának tartott válogatott pályáján, hanem ezt csodálatos, szemet gyönyörködtető játékkal tette.
A londoni győzelem, függetlenül a politikai felhangoktól, idehaza nemcsak a munkásokat bírta nagyobb teljesítményre, megihlette Zelk Zoltán költőt is. Rímes üdvözlő távirat című versében, amelyet november 27-én tett közzé a Szabad Nép, többek között ezt írta: „Akárcsak most, úgye, barátom/mintha egy óriás lelátón/külön-külön és mégis együtt/a rádiót fülelve lestük/Puskást, ahogy lefut cselezve/bead, s aztán ” haj, balszerencse/Kocsis fejese kapufára csattan /” de jő Bozsik s bevágja!/s Hidegkuti talál megint utat/ a kapu előtt, s benn a féltucat!”
Sőt az 1954. május 23-án rendezett budapesti visszavágón is hasonló volt a helyzet: a szigetországiakat újra leiskolázták Puskásék. Ahogy akkor emlegették: az angolok egy hétre jöttek és 7-1-re mentek…
Az Aranycsapat diadalútja egészen az 1954-es svájci világbajnokság döntőjéig tartott. Az emlékezetes berni fináléban a csoportmérkőzések során 8-3-ra legyőzött Németország óriási meglepetésre 3-2-re jobbnak bizonyult a magyar válogatottnál.
