175 éve, 1842. augusztus 24-én helyezte el József nádor a pest-budai Lánchíd jelképes alapkövét.
„Hogy kezdődött, mindenki tudja:
Egyszer egy nagy eső esett,
S a Lánchidat az alagutba
Betolták jótékony kezek.
A Lánchid, Lánchid,
A Lánchidról szól ez az ének,
A Lánchid, a Lánchid,
A Lánchid olyan, mint az élet.”
(Szép Ernő: Lánchíd és az alagut)
A reformkorban Pest fejlődése következtében halaszhatatlanná vált az állandó összeköttetés megteremtése a Duna két partja között. Az állandó híd építésének motorja gróf Széchenyi István volt, aki a modern Magyarország fővárosaként már akkor az egységes Budapestet képzelte el. A híd fontosságára személyes gondja ébresztette rá: 1820. december 29-én az édesapja temetésére igyekvő gróf az erős jégzajlás miatt nem tudott átkelni Pestről Budára, s így hosszú hetekre barátjánál, Brudern bárónál ragadt.
A hídépítés ötletének megszületése után több hídterv is készült (1828-ban Sándor Móric gróf, az „ördöglovas” is megbízást adott – félévi jövedelmét felajánlva – egy állóhíd tervezésére), de a hatóságok attól tartottak, hogy a hídpillérek növelik majd az áradások és jégzajlások veszélyét. A viták leginkább akörül folytak, hogy a két szóba jöhető műszaki megoldás – a boltozott kőhíd és a kevés pillérű függesztett lánchíd – közül melyiket válasszák. Hosszas vita után az országgyűlés az 1836. évi XXVI. törvénycikkben intézkedett az első állandó magyarországi Duna-híd építéséről. A törvénycikk kimondta, hogy a hidat részvénytársaságnak kell megépítenie. A hídügy intézésére alakult testület elnöke Széchenyi lett, aki magyar pénzemberekkel tárgyalt, de végül csak a görög származású Sina György bécsi bankártól kapott pozitív választ, 1837-ben. (Róla mintázta Jókai Mór Az arany ember főhősét, Tímár Mihályt). Sina hívta Pestre William Tierney Clark angol mérnököt, akinek három hídját, köztük Marlow-ban, a Temze fölött ma is álló lánchídját Széchenyi és Andrássy György is megtekintette 1832-ben.
A helykiválasztás nem igazán volt szerencsés, hiszen a híd Budán nekiszaladt a Várhegynek, s így szükségessé tette 1857-ben az alagút megépítését is. A hídügyi testület 1838-ban Clark 380 méter hosszú, háromnyílású hídtervét fogadta el, majd az építkezés vezetésére W. Clark névrokonát, Adam Clarkot kérte fel. Kossuth Pesti Hírlapja az alapkőletételről így számolt be:
„Augusztus 24-én volt tehát azon nap, amelyen e roppant építménynek alapköve letétetett. Az ünnepély délután 5 órára vala rendelve. A katonaság díszruhában a híd-bemenettől majdnem a Dorottya-utcának a német színház felé eső végéig két hosszú sorban vala felállítva. Tömérdek nép lepé el az utcákat és az úton lévő házak ablakait és karzatait. Az építőudvarba és zárgátba menni kívánóknak belépti jegy mellett ötödfélig álla szabadon a bemenet. A vendégek meg valának kérve, hogy minden szerencsétlenség és zavar elkerülése végett ne terheltessenek magokat a szabott rendhez pontosan tartani, mit a közönség more patrio meg is tőn, mert a tolás, rúgás, taszigálás a bemenetnél valóban betűszerint irgalmatlan vala és nem egy úri asszonyságot láték feldúlt fejdísszel és össze-vissza tépett öltözettel visszatérni, csak hogy legalább lélegzetét megmenthesse.”
1842. augusztus 24-én nagy társadalmi esemény volt a híd alapkövének elhelyezése: V. Ferdinánd király nevében József főherceg, Magyarország nádora tette le az alapkövet. A pillérek, hídfalak 1847 júliusára készültek el, a híd vasszerkezeteinek szerelését a szabadságharc eseményei hátráltatták. 1848. július 18-án az utolsó beemelendő elemet tartó csigasor vonólánca leszakadt, magával ragadva a munkahidat és a rajta álló Széchenyi Istvánt, aki azonban jó úszó volt, és megmenekült. A félig kész útpályán 1849. január 1-jén haladt át az első kocsi: Bónis Sámuel országos biztos kocsija a koronát menekítette Windischgrätz közeledő csapatai elől Debrecenbe. Pár nappal később hetvenezer osztrák katona és 270 ágyú kelt át a hídon, amelyet 1849 májusában, Buda ostromakor Hentzi tábornok utasítására fel is akarták robbantani – Alnoch von Edelstadt császári ezredes kapta a feladatot -, de ez szerencsére nem sikerült, a híd csak kevéssé rongálódott meg, a merénylő ellenben életét vesztette.. (A császári biztos a hidat egyébként a világ nyolcadik csodájának nevezte.)
A híd építése körüli problémák és tragédiák nagyon megviselték Széchenyit 1848. szeptember 4-én így írt naplójába:
„Négy órát aludtam. Azután megint az Eumenidák ostoroznak. Öngyilkos akarok lenni. Tasner tart vissza. Kossuth-hoz megyek tanácskozásra. Ők felmentenek engem az együttműködéstől. Elhatároztam magam, hogy itt fogok élni vagy meghalni. Elbúcsúzom Tierneytöl és Ádámtól. (A két Clarktól.) Irok István főhercegnek és Sinának.
Soha, senki se hozott több szerencsétlenséget az életbe, mint én. Oh Istenem! Irgalmazz nekem!”
A hidat végül 1849. november 20-án avatták fel. A sors iróniája, hogy a megépüléséért legtöbbet tevő Széchenyi soha nem ment át rajta, mert akkor már a döblingi ideggyógyintézetben élt. A sors iróniájaként a Lánchídon elsőként Julius Haynau, a „bresciai hiéna”, mint teljhatalmú katonai és polgári főparancsnok haladt át. A fényes avatóünnepség másnapján, november 21-én már mindenki használhatta a hidat, aki megfizette a hídvámot. A felhajtókat 1850 óta őrzi a Marschalkó János által faragott négy kőoroszlán. A Lánchíd 1870-ben az állam tulajdonába került, s az 1873-ban egyesített Budapest, valamint az egész ország jelképe lett. 1899-ben – Kossuth korábbi javaslatára – a Lánchidat Széchenyiről nevezték el.
1913-15-ben a forgalomtól mind veszélyesebben kilengő hidat megújították: teljes vasszerkezetét kicserélték, teherbírását acélmerevítő-tartó beépítésével növelték meg. A II. világháború végén, 1945. január 18-án a visszavonuló németek a Lánchidat, illetve annak pesti lánckamráját is felrobbantották. A híd újjáépítése 1947-ben indult meg: a pillérek kapuzatait kibővítették, kiszélesítették a hídfőket, elbontották a vámszedő-házakat, a budai hídfőbe gyalogos-aluljárót építettek, míg a pesti hídfőben befejezték a villamos-aluljáró építését. Míg az első híd vasszerkezetének súlya 2139 tonna volt, az újjáépített hídé több mint kétszerese, 5194 tonna. Az ünnepélyes átadás 1949. november 21-én, száz évvel az első hídavatás után történt meg.
A hidat 1973-ban felújították, amikor – többek között – az útpályát újraaszfaltozták, és ellenőrizték a láncszemek minőségét, majd 1988-89-ben újabb karbantartó munkákat végeztek rajta.
