565 éve, 1456. július 22-én a Nándorfehérvárt (a mai Belgrádot) védő magyar seregek megsemmisítő vereséget mértek II. Mehmed török szultán hadaira. A győzelem után a török terjeszkedés Európa felé mintegy hét évtizedre megtorpant.
A déli vidékek védelmét az 1440-es években Hunyadi János szervezte meg, aki hadi sikerei révén báró, szörényi bán, erdélyi vajda és temesi ispán lett, s minden jövedelmét és teljes magánhadseregét a török elleni harc szolgálatába állította.
Az 1446-ban kormányzóvá választott Hunyadi az oligarchák támogatása híján 1448-ban Rigómezőnél súlyos vereséget szenvedett, és 1453-ban lemondott a kormányzóságról. Ugyanebben az évben II. Mehmed szultán bevette az ezeréves Bizánci Birodalom szívét, Konstantinápolyt, és Európa felé fordult. 1454-ben bekebelezte Szerbiát, majd 1456 májusában százezres haddal indult a Magyar Királyság kulcsának tartott, az ország belseje felé felvonulási útvonalat nyitó Nándorfehérvár ellen.
A hírre Európában keresztes hadjáratot hirdettek, de seregek nem érkeztek, jöttek viszont katonák és népfelkelők Cseh- és Lengyelországból, Moldvából, Szerbiából.
Az olasz inkvizítor és hitszónok Kapisztrán János (Giovanni da Capestrano) magyar földön szervezett keresztes sereget, Hunyadi meg zsoldos sereg élén sietett a várparancsnok Szilágyi Mihály megsegítésére. Így a törökkel csupán három erő tudott szembeszállni: Hunyadi saját költségen felszerelt hada, Kapisztrán János keresztesei és Kórógyi János macsói bánnak – Hunyadi szövetségesének – a serege.
Az ostrom 1456. július 4-én kezdődött.
A törökök a félkörben körülvett várat a Duna és a Száva közti síkságról ágyúzták, komoly károkat okozva a falakban, és kétszáz összeláncolt hajóval teljes szélességében lezárták a Dunát Zimony fölött.
Július 14-én Kapisztrán és Hunyadi flottája áttörte a hajózárat, megnyílt az út a felmentő sereg előtt a szorongatott várba. Hunyadi saját serege élén a védőkhöz csatlakozott, a keresztesek pedig a Száva bal partján ütöttek tábort.
A legendák szerint Dugovics Titusz önfeláldozó erővel védte a várat. Maga Antonio Bonfini így írja a nándorfehérvári győzelem eme részletét A magyar történelem tizedei című művében:
„Egynéhány török a piacra viszi a zászlót, némelyik a tornyok tetejéről igyekszik letépni a király jelvényét, mely eladdig érintetlenül fennmaradt a falakon. Emlékeznek egy zászlóval odalopakodó törökre, aki gyorsan kúszott fölfelé a legmagasabb toronyra, hogy királyának jelvényét annak a csúcsára kitűzze, és ezzel bátorságot öntsön a többiekbe, akik még nem nyomultak be, hogy ők is jöjjenek a városba, a magyart pedig le akarta hajítani, hogy a keresztényeket elcsüggessze. Nyomban utánaered egy magyar, és mielőtt amaz a nemzeti zászlót ledobná, a torony tetején verekedni kezdenek. És mert a magyar másképp nem tudja megakadályozni, megragadja a törököt, és a legmagasabb csúcsról azzal együtt a mélybe veti magát.” (Kulcsár Péter fordítása)
Azonban ma már sokkal inkább az a valószínű, hogy Dugovics nem biztos, hogy létezett. Nagy György így ír Magyarország apróbetűs története című könyvében:
„Bonfini ugyan leírja a történetet – igaz, ő még Dugovics neve nélkül –, de képzeljék el, hogy ugyanilyen önfeláldozó tettről, vagyis amikor valaki az ellenfelével együtt leveti magát a várfalról, vándormotívumként más várostromoknál is olvashatunk. Ráadásul a történészek kutatása szerint »Dugovics« nevű nemesi család nem is élet a középkori Magyarországon. Ugyanakkor az is tény, hogy Nándorfehérvár megvédéséhez sok, a kitalálthoz hasonló, ám nagyon is valóságos hős önfeláldozására volt szükség. A nem létező Dugovics tehát őket, valamennyiüket személyesíti meg.”
A törökök július 21-én indították meg a döntő rohamot a szinte teljesen rommá lőtt vár ellen, öldöklő küzdelemben áttörték a külső védvonalat, és már a belső várat ostromolták. Másnap a Száva bal partjáról átkelő keresztesek, élükön a hetvenéves Kapisztránnal támadásba lendültek, miközben Hunyadi a várból kitörve a török ágyúkat foglalta el, majd együttesen szétszórták az ostromlók derékhadát. A török sereg felszerelését hátrahagyva menekült, a szultán – egyes feljegyzések szerint – a kudarc miatt azt fontolgatta, hogy véget vet az életének.
Kapisztrán személyes bátorságával oroszlánrészt vállalt a diadalban: a legenda szerint az öreg és törékeny szerzetes Hunyadi oldalán keresztjét magasra emelve vezette a kitörő sereget, amely elsöpörte az ostromlókat. Kapisztrán nem sokkal a győzelem után a táborban dúló pestis áldozata lett, 1456. október 23-án halt meg a szerémségi Újlak kolostorában. 1690-ben avatták boldoggá, 1724-ben XIII. Benedek pápa avatta szentté, emléknapja egybeesik halála napjával.
A győzelem után a török terjeszkedés hét évtizedre megtorpant, a délvidéki erősséget csak 1521-ben tudta bevenni I. Szulejmán.
A köztudatban úgy marad meg, mintha III. Callixtus pápa 1456. június 29-én a „Cum hiis superioribus annis” (Mivel ezekben az utóbbi években) kezdetű bullája a déli harangszóra való felhívás lett volna, azonban a közhiedelemmel ellentétben a déli harangozást még az ütközet előtt rendelte el könyörgésként a török támadás miatt – II. Mehmed hadai csak három nappal a pápa felhívása után, július 2-án kezdte meg Nándorfehérvár ostromát -, és csak a győzelem után változtatta a hálaadás harangszavává. III. Callixtus pápa a nándorfehérvári diadal emlékére vezette be főünnepnek az Úr színeváltozása ünnepet augusztus 6-ra, arra a napra, amikor eljutott hozzájuk Hunyadiék győzelmi örömhíre.
A katonai diadalt nem sikerült kiaknázni: a keresztes had felbomlott, a csata után kitört pestisnek Hunyadi és Kapisztrán is áldozatául esett. A nándorfehérvári győzelem a magyar hadtörténet legfényesebb lapjaira kívánkozik.
A győzelem 555. évfordulója alkalmából, 2011-ben az Országgyűlés a napot a nándorfehérvári diadal emléknapjává nyilvánította.
