65 éve, 1951. május 23-án csatolták Tibetet Kínához. A kínai hatalom által vezetett kulturális forradalom alatt a 6000 templom és kolostor közül csak 26 maradt épen, a felbecsülhetetlen értékű könyvtárak nagy részét felégették.
A Kínában uralkodó mandzsu dinasztia 1724-ben szerzett protektorátust Tibet felett, majd 1791-92-ben elfoglalta a területet. A brit és orosz terjeszkedés miatt (az angolok 1903-ban kereskedelmi szerződést kényszerítettek ki) Peking 1904-ben Tibetet Kína részének nyilvánította. Az 1911-es kínai forradalom után Tibet deklarálta függetlenségét. A második világháború idején a kínai Kuomintang japánellenes harca fejében elérte, hogy a britek elismerjék Kína hatalmi előjogait Tibetre, ha autonómiát kap.
Az igényt az 1949-ben kikiáltott Kínai Népköztársaság is fenntartotta: a Kínai Népi Felszabadító Hadsereg 1950-ben elözönlötte Tibetet, a 8000 fős helyi hadsereg nem volt képes ellenállásra. A frissen trónra lépett, alig tizenöt éves dalai láma, Tendzin Gyaco segítséget keresve megbízottakat küldött Kínába, Amerikába, Nagy-Britanniába, de minden eredmény nélkül.
1951. május 23-án egy, a dalai láma felhatalmazásával nem rendelkező tibeti küldöttséggel Pekingben 17 pontos dokumentumot írattak alá, amely kimondta: „A tibeti nép visszatér az anyaország, a Kínai Népköztársaság nagy családjának kebelére.” A dekrétum egyoldalúan szabályozta a két ország viszonyát, amelyet a tibetiek később kényszerre hivatkozva megtagadták. A megállapodás kimondta, hogy a fennálló rendhez Kína nem nyúl: Tibet belső autonómiát kapott, a dalai és a pancsen lámát a helyükön hagyták, sőt 1954-ben a dalai láma Pekingbe látogathatott. Peking ugyanakkor a középkorra emlékeztető Tibetben azonnal hozzákezdett utak építéséhez, a területet igyekeztek kínai városokhoz kötni, Kham és Amdo keleti tartományokat elszakították, kínai tartományokba tagolták be, kínai iskolák nyíltak, egyre több katonai helyőrség létesült.
Az ellenállás 1959. március 10-én felkelést robbantott ki a kínai és kommunista uralom ellen. A túlerő gyorsan leverte a felkelést, a harcok során 200 ezer ember halt meg, több tízezren a megtorlások során kerültek börtönbe, nyolcvanezren emigráltak. A dalai láma ágyából kiugorva, álruhában, kínai üldözőkkel a sarkában menekült Indiába, bevetetlen fekhelyét még évtizedek múlva is mutogatták. Tibetbe 180 ezres kínai hadsereg települt, 1963 és 1971 között egyetlen külföldit sem engedtek be, a vallásgyakorlást megtiltották, a kulturális forradalom alatt a 6000 templom és kolostor közül csak 26 maradt épen, a felbecsülhetetlen értékű könyvtárak nagy részét felégették.
A dalai láma megbízottai csak 1979-ben látogathattak Tibetbe, de az 1989-es Tienanmen téri dráma után Tibet körül újra leereszkedett a vasfüggöny. 2008-ban a dalai láma kapta a Nobel-békedíjat a kínai hatalommal való szembenállásáért, a tibeti autonómiáért vívott küzdelme elismeréseként. A pekingi vezetés továbbra sem akar hallani Tibet tényleges autonómiájáról, nacionalista szeparatizmusnak bélyegzi a nyelv- és vallásgyakorlás követelését, még a dalai láma képének birtoklása is bebörtönzést von maga után. A kínai hatóságok hatalmas összegeket fektettek be a tibeti infrastruktúra fejlesztésébe, 2006-ban készült el a világ legmagasabb vasútvonala, amely turisták millióit viszi az addig világtól elzárt magasföldre. A tibetiek azonban úgy vélik, másodosztályú állampolgárként kezelik őket, a kínai etnikumú bevándorlók letelepedése és a fellendülő turizmus veszélyezteti kultúrájukat, miközben a munka és a bérezés terén is hátrányos megkülönböztetésnek vannak kitéve.
A színfalak mögött folytak tárgyalások a kínai hatóságok képviselői és a dalai láma között, aki a függetlenségről már lemondott, csak az autonómia megadását sürgette. A dalai láma idős korára hivatkozva 2011. március 10-én lemondott a tibeti emigráns kormány vezetéséről, átadva a miniszterelnöki tisztséget Loszang Szengének, tibeti menekült, politikai aktivistának.
