„Add, hogy ne engem szeressenek, hanem én szeressek, mert akkor kap az ember, ha ad” – vallotta a 790 éve, 1226. október 3-án elhunyt Assisi Szent Ferenc, akinek ünnepét október 4-én tartjuk.
Assisi Szent Ferenc ma az egyik legrokonszenvesebb katolikus szent, a krisztusi szegénység és szerénység egyik fanatikus apostola, akiről számos gyöngéd legenda szól, kétségtelen, hogy a XII. századi nagy egyházi megújulás legjelentősebb alakja.
Az „Isten szegénykéje” néven is emlegetett Ferenc 1181-ben vagy 1182-ben született Itáliában és 1226. október 3-án hunyt el, ünnepe október 4-ére esik. Giovanni di Pietro Bernardone, akit provance-i anyja miatt csak Francesco-nak (kis franciának) becéztek, egy jómódú kereskedő család gyermeke volt.
Ez a század megújulási és megújítási szándékkal két új szerzetesrendet is adott a világnak. Jellegzetes módon mindkettő – Szent Ferencé és Szent Domonkosé is – kolduló rend volt, amelynek tagjai elutasították a vagyont, nemcsak mint egyének, hanem rendjük egészének nevében is. Feladatuknak tekintették az ősegyház elveinek minél teljesebb felújítását, a lelkek ápolását, az evangéliumok szerinti életvitelt. Az egyház szerencsésen (némi hadakozás és ellenállás után) felismerte a ferencesekben azt az erőt, amelyet szolgálatába állíthatott, s felhasználhatta őket az ekkortájt erősen növekvő számú eretnekek megtérítésében. Elsősorban ezért engedélyezték a rend működését, bár a vagyontalanság kérdésében nem értettek velük egyet (hiszen akkor saját vagyonukat is el kellett volna vetni), s történetük folyamán épp e vita miatt nemegyszer összeütközésbe kerültek a rend konzervatívabb, az eredeti ferenci szigorhoz ragaszkodó ágával, az obszervánsokkal. Volt olyan időszak, amikor maga a pápa küldött eretnekeknek kijáró máglyára ferenceseket.
Az itáliai vallás megújítója teljes szegénységet valló és megvalósító életet élt, a természetszeretetet és a békességet hirdette. Ő alapította a róla elnevezett ferences rendet, a rend női ágát, a szürke ruhát viselő Szent Klára vezette klarisszák szerzetet, és a világi, ún. harmadik rendet, a laikus harmadrendet. Az eleinte gúnyt és megaláztatások sorát átélő, az egyszerű emberek közé nap mint nap kijáró, lelkesen prédikáló „mezítlábas” barát rendkívüli hatást ért el, vonzotta a híveket. A gazdag assisi posztókereskedő fia, Francesco követőivel (corda) összefogott, barnás színű, durva ruhájában vándorolt, prédikált, gyógyított, ördögöt űzött, s legendája szerint halottakat is föltámasztott.
Azonban az első ferencesek nem csupán járták a környéket, koldultak és prédikáltak, hanem dolgoztak is, sokat és nehezet. Kézműveskedtek, beteget ápoltak, segítettek a mezei munkában, állatokat gondoztak, alapítójuk kívánsága és példája szerint mindezt derűsen, zúgolódás nélkül.
Szent Ferenc prédikál a madaraknak
(Jókai-kódex 1430)
(részlet)
Ki madaraknak Szent Ferenc mondá: Igen tartoztok Istennek, én húgim, madarak. És tartozzatok mindenkoron utet dicsérni a szabadságért, kit vallotok mindenütt röpülést, kettős ruháért avagy hármazotért, Noénak bárkájában Istentul timagatoknak megtartásért, égnek életi nektek adásáért. Ti nem vettek, sem arattok, és Isten titeket eléltet, és ad folyóvizet és kútforrásokat innotok, fészekre hegyet és halmot. És mert sem fonni nem tudtok, sem szőni, de maga ad tinektek és ti fiaitoknak kellemetes öltözést. Azért igen szeret titeket Teremtő, ki tinektek ezenne jót adott. Azért óggyátok magatokot, én húgim, madaracskák, hogy ne legyetek hálátlanok, de mendenkoron kellemetest dicsérjétek Istent. Ez bódogságos atyának beszédire mend az madarak kezdék megnyitni orrokat, kiterjeszteni szárnyokot, kinyújtani nyakokot, és tisztesen fejeket lehajták földiglen. És ő éneklésekvel és mívelkedésekvel mutaták, hogy az beszéden, kiket szentatya mondott vala nekik, sok képpen örvendeznek vala. De szentatya azonképpen mikor ezeket őrizné, csodálatost örüle és csudálkodik vala madaraknak ezenne sokaságáról és őnekik különb-különb szépségéről és nyájas sokaságokról, és őket Teremtőnek dicséretire édesen hívja vala. És azért ő köztük Szent Ferenc csudálatost dicséri vala Teremtőt.
Ferenc a szeretet, és nem a harc apostola volt, aki szerint az egyre agresszívebben terjeszkedő iszlám híveit nem legyőzni kell, hanem Krisztus hitére megtéríteni. Ez a kis törékeny, sok testi nyavalyától kínzott, koldusként élő, ám lelkiekben mérhetetlenül gazdag szerzetes kétszer is hajóra szállt e célból. Harmadszorra végül sikerült átjutni Egyiptomba, s eljutott a szultán színe elé. A szultán – Ferenc szerencséjére – jókedvében volt, végighallgatta a térítő prédikációt, majd békével bocsátotta.
Életét és legendáját a Fioretti (Virágoskert) című mű örökítette meg, melynek több fordítása és átdolgozása ismert,már 1476-ban jelent meg először nyomtatásban is. Prédikált a madaraknak, megszelídítette a városban garázdálkodó a gubbiói farkast, testén viselte Krisztus sebeit. Amikor a Halál testvér beköszöntött hozzá, kedves madarai, a pacsirták özönlötték el a Porciunkula kápolnát, és énekükkel búcsúztatták. 1228-ban avatták szentté. 1939-től Olaszország védőszentje, 1980-tól pedig az ökológia hivatalos egyházi patrónusa lett.
