Száz éve, hogy az örménység vezetőinek letartóztatásával, kivégzésével és deportálásával elkezdődött a huszadik század legelső, intézményes keretek között zajló népirtása Törökországban.
A világ örménysége minden évben április 24-én, az örmény népirtás napján emlékezik a genocídium áldozataira. 100 éve, 1915. április 24-én Isztambulban a török hatóságok mintegy 250 örmény értelmiségit, papot, kereskedőt tartóztattak le és telepítettek ki. Ez volt a kezdete a törökországi örmények elleni, mintegy másfélmillió halálos áldozatot követelő leszámolásnak (1915-1917).
A 20. század első intézményesített népirtása mögött a pánturanizmus ideológiája húzódott meg, amely egy kizárólag türk népességből álló, Anatóliától Közép-Ázsiáig nyúló, iszlám alapokon nyugvó török birodalom megteremtését tűzte ki célul. Ennek állt útjában az Oszmán Birodalom területén – főként Kelet-Anatóliában és Kilikiában, de számos török nagyvárosban – élő mintegy 2 millió örmény, akiket vallásuk és hagyományaik miatt az iszlám jogrendszer másodrangú állampolgárként kezelt. (Az örmények lakta Kaukázuson túli területeket a 19. század első évtizedeiben a cári Oroszország hódította el a perzsáktól.) Amikor a keresztény örmények a 19. század második felétől több jogot kezdtek követelni a török államtól, II. Abdul Hamid szultán véres pogromokat szervezett ellenük, amelyeknek 1894 és 1896 között mintegy 200-300 ezren estek áldozatul. A törökországi örmény kisebbség megsemmisítésének tervét a szultán hatalmát 1909-ben megdöntő ifjútörök vezetők is átvették. Az a körülmény is erre ösztönözte őket, hogy az 1910-es évek elején zajlott Balkán-háborúk következtében az Oszmán Birodalom kiszorult Dél-Európából, és török menekültáradat özönlötte el Kis-Ázsiát.
Az örményekkel való leszámolásra az első világháború kínált ürügyet és alkalmat. Törökország 1914 novemberében lépett be a központi hatalmak (Németország és az Osztrák-Magyar Monarchia) oldalán a háborúba, és a hadügyminiszter, Enver pasa vezetésével decemberben súlyos vereséggel végződő hadjáratot indított a Kaukázusban az oroszok ellen. A kudarcért hivatalosan is az örményeket tették felelőssé, azt állítva, hogy összejátszottak az ellenséggel. 1915. április 24-én megkezdődött a törökellenes, nacionalista törekvésekkel gyanúsított örmény vezetők, értelmiségiek letartóztatása, majd tíz- és százezrek kitelepítése, kegyetlen kínzásokkal párosuló kivégzése. 1915. május 26-án a Porta belbiztonsági érdekekre hivatkozva rendkívüli törvénnyel tette lehetővé a gyanúsnak minősített csoportok deportálását, és az „örménytelenített” falvakba muszlimokat telepített.
1915 szeptemberében Talat pasa, nagyvezír és belügyminiszter a tartományi elöljárókhoz írott üzenetében közölte: „Maradéktalanul eltöröltük az örményeknek azt a jogát, hogy Törökország területén éljenek és dolgozzanak.” Az örmény lakosság tömegesen menekült külföldre, főleg Oroszországba, Franciaországba és az Egyesült Államokba. (Az örmény tragédiát Franz Werfel osztrák író is megörökítette A Musza Dagh negyven napja című regényében.)
Örmény források szerint 1922-ig a török fennhatóság alatt álló örmény területeken élő mintegy 2,5 millió örményből 1,5 millió pusztult el, és százezrek kerestek menedéket külföldön. (Becslések szerint Törökországban ma mindössze 60-70 ezer főnyi örmény él.)
1919-ben a győztes hatalmak nyomására a törökök katonai bíróságok elé állították a vérengzések több száz elkövetőjét, többet kivégeztek közülük, de sok vádlottat felmentettek, a főbűnösöket pedig távollétükben halálra ítélték. A külföldre menekült Talat pasát és Dzsemál pasát, a korábbi szíriai kormányzót örmény merénylők ölték meg, Enver pasa pedig a bolsevizálódott Oroszország örmények lakta vidékén esett el tűzharcban.
Az ENSZ Emberi Jogok Bizottsága 1985-ben, az Európai Parlament 1987-ben fogadta el, hogy ami 1915-től 1917-ig Törökországban történt, az örmény népirtás volt, és napjainkig több mint húsz ország hasonlóan foglalt állást. Ankara mereven elutasítja, hogy tudatosan szervezett genocídiumról lett volna szó, álláspontja szerint az első világháborúban török katonák mintegy 250-300 ezer örményt öltek meg az Oroszországot támogató, törökellenes felkelés leverésekor.
2015-öt az Országos Örmény Önkormányzat és a magyarországi örmény közösség az örmény genocídium emlékévének nyilvánította.
A hivatalos indoklásban szereplő vádakat, melyek fegyveres felkelés előkészítésére vonatkoztak, semmi sem bizonyította, sőt a török hadsereg tagjaként mintegy 250 ezer örmény vett részt a világháború első ütközeteiben. Később többségüket, miután saját sírgödrüket is megásatták velük, 50-100 fős csoportokban tömegsírba lőtték.
Az ENSZ Emberi Jogok Bizottsága 1985-ben, az Európai Parlament 1987-ben fogadta el, hogy 1915-17-ben népirtás történt, Törökország ezt elutasítja.
2015-öt az Országos Örmény Önkormányzat és a magyarországi örmény közösség az örmény genocídium emlékévének nyilvánította. Az évforduló jelképe a nefelejcs, az emlékév mottója: „Emlékezünk, nem felejtünk!” Az évforduló alkalmából száz egyedi példányban megjelentetik Franz Werfel osztrák író A Musza Dagh negyven napja című, az örmény népirtásról szóló könyvét. A kötet üvegből készülő borítóját száz örmény motívum díszíti.
Egy budapesti flashmobbal kapcsolódnak a magyarországi örmény közösség szervezetei és az Országos Örmény Önkormányzat az örmény genocídium 100. évfordulójára meghirdetett hivatalos megemlékezésekhez. Másnap, 24-én az Uratu Örmény Színház ősbemutatójára kerül sor a Nemzeti Színházban.
