Egyesek barbároknak tekintették őket, mások az igaz emberség megtestesítőit látták bennük: a Kolumbusz Kristóf által 1492-ben fölfedezett Új Világ őslakóiról, az indiánokról európai kortársaik szögesen ellentétes véleményeket fogalmaztak meg.
Ha hihetünk az írásos beszámolóknak, Kolumbusz Kristóf és legénysége 1492. október 12-én látta meg az Indiának vélt szárazföldet, San Salvadort – indián nyelven Guanahanít –, de valójában új földrészre találtak. Igaz, ezt csak később Amerigo Vespucci itáliai felfedező és térképész bizonyította. Róla nevezték el később az amerikai földrészt. Kolumbusz az őslakókat az indiai szubkontinens népeinek vélte, és ezért indiainak – tehát indiánnak – keresztelte el.
Fernandez de Oviedo, az 1535 és 1557 között megjelenő 39 kötetes Historia general y natural de los indios (Az indiánok általános és természettörténete) című munkájában arra a következtetésre jutott, hogy az Új Világ lakói nem is igazi emberek. Nagyjából ugyanebben az időben honfitársa, Toribio de Benavente, egy ferencrendi szerzetes körülbelül olyannak ismerte meg őket, ahogyan 200 évvel később az európai szellemtörténetben a jó és nemeslelkű vadembert ábrázolták.
Michel de Montaigne, XVI.századi francia publicista az elsők közé tartozott, akik az „új” embert tudományos megközelítéssel, bizonyos távolságtartással próbálták leírni. „Általában azt nevezzük barbárnak, ami a saját szokásainktól és hagyományainktól idegen” – írta A barbárokról (1580) című esszéjében. A neves filozófus egy másik írásában úgy vélekedett, hogy a maga helyén a liba is azt gondolhatja: „A világ minden dolga érettem van”.
Juan Gines de Sepulveda humanista író 1547-ben úgy fogalmazott, hogy a spanyoloknak joguk van az indiánokat leigázni, hiszen azok „intelligenciában, erényességben, emberségben annyira elmaradnaktőlük, mint a gyermekek a felnőttektől, vagy az asszonyok a férfiaktól”. „Még azt a kijelentést is megkockáztatom – írta -, hogy köztünk és köztük akkora a különbség, mint a majmok és az emberek között”.
Oviedo említett munkájában olyasmiket írt, hogy az ott élő népek között „vannak szodomiták (az akkori szóhasználat szerint homoszexuálisok), emberevők, bálványimádók, emberáldozatot bemutatók, különböző bűnös szenvedélyeknek hódolók. Vademberek ezek, minden részvét híján”. Különösen szexuális szokásaikat tartották a spanyolok állatiasnak, minek okán az állatok közé is sorolták őket. Oviedo – V. Károly császár krónikása – ábrázolása mögött jól felismerhető a szándék, hogy az indián őslakók spanyol leigázásának szándékát cáfolhatatlan érvekkel támassza alá.
Természetesen egy idegen kultúra ilyesfajta ábrázolása már Amerika felfedezése előtt is előfordult. Diodorus Siculus görög történetíró a Krisztus előtti utolsó évszázadban például szintén az állatokhoz hasonlította az etiópokat: „Egészen vadak, semmilyen civilizált viselkedési formát nem ismernek, megölik az öregeket és a betegeket, és szexuális promiszkuitásban élnek”.
Az emberi jogok védelmezőjeként lépett fel a világot megváltoztató Kolumbusz-felfedezést követő évszázadban Francisco de Vitoria spanyol jezsuita páter. A spanyolok éppen úgy nem tarthatnak igényt amerikai területekre, mint az indiánok spanyol földekre, ha adott esetben ők fedezték volna fel Spanyolországot – fejtegette 1539-ben a salamancai egyetem diákjai előtt. Előadásaiban és könyveiben a tudós jezsuita megkísérelte szabályokba foglalni azokat az előírásokat, amelyekkel a nemzetközi jog – a Jus Gentium (Népjog) – a gyarmatosító hatalmat korlátozni igyekezett.
A Farnese olasz nemesi családból származó III. Pál pápa a magáévá tette ezt a véleményt: „Sublimis Deus” kezdetű bullájában 1537-ben elutasította azt a nézetet, hogy az indiánok „akár az állatok, azért vannak, hogy bennünket szolgáljanak”, mivel képtelenek a katolikus hit befogadására. Ezeket az embereket „semmilyen körülmények között sem szabad szabadságuktól és javaiktól megfosztani” – figyelmeztetett a pápa.
Kolumbusz „életművének” kapcsán leginkább méltatott spanyol domonkosrendi szerzetes, Bartolome de las Casas, az indiánok pártfogója okozati összefüggést látott az európaiak aranyéhsége és az indiánok pusztulása között. 1552-ben írta meg Rövid jelentés a nyugat-indiai országok elpusztításáról című művét Fülöp hercegnek, a későbbi II. Fülöp spanyol és portugál királynak. Oviedótól eltérően ő az emberek alapvető egyenlőségéből indult ki. Már 1542-ben sikerült V. Károly császárt rábírnia az úgynevezett új törvények kiadására, amelyek megszüntették az indiánok kényszermunkáját. A konquistadorok nyomására két év múlva azonban ismét hatályon kívül helyezték ezeket.
Az indiánok antropológiai értékelésében azonban a dominikánus szerzetes és későbbi püspök ugyanúgy tévedett, mint ellenlábasai. Ahol azok az ördögöt festették a falra, ott ő eszményített. Az új világ őslakóinak az európaiakétól lényegileg különböző sajátosságait ugyanúgy nem vette észre, mint a jámbor spanyol ferences atyák Mexikóban.
A régmúltban létezett, vagy a földgolyó egy másik pontján virágzó jobb világról szőtt elképzelések régi keletűek. Megfogalmazódtak már a Biblia paradicsom-történetében vagy a régi görögöknek a boldogok szigeteiről, a heszperidák kertjéről és az aranykorról szóló mondáiban.
A XX. zázad egyik jelentős valláskutatója, a román Mircea Eliade (1907-1986) kimutatta, hogy az emberiség ősálma a jó primitívek paradicsomáról igen régi és széles körben elterjedt elképzelés. Még a bennszülöttek hagyományában is fellelhető egy valaha volt aranykor emléke, amelyben jó és nemeslelkű emberek éltek. Ezt megerősítik azoknak az indiánoknak a meséi és vallási tradíciói, akikkel a XVI. századi európaiak kapcsolatba kerültek.
