„Bemről elmondható, hogy született katona, de hogy született forradalmár lett volna, az távolról sem.” A székelyek által Bem apónak nevezett hadvezér, Bem József lengyel katonatiszt, magyar honvédtábornok 220 éve született.
Bem József és az 1848-49-es szabadságharc állandó témája a magyar történetírásunknak. Minden ellenkező forrásunk dacára nem tudjuk pontosan, mi történt a hadszíntéren ezekben az években. Hiába a sok ezer irat, memoár és értekezés, a vitás kérdések száma inkább gyarapodik, mintsem csökken.
Józef Zachariasz Bem, a lengyel és a magyar szabadságharc hőse birtokos nemesi család sarjaként látta meg a napvilágot Tarnówban, Lengyelország osztrák fennhatóságú részén 1794. március 14-én. A napóleoni háborúk idején tizenöt évesen állt be tüzérkadétnak, fél év múlva már alhadnagy volt. Részt vett Napóleon 1812-es orosz hadjáratában is.
„Osztrolenka véres csillaga”
Ezt követően a varsói katonai akadémián tanított, és kikísérletezett egy új típusú röppentyűt. Egy oroszellenes összeesküvésben való részvételéért 1822-ben elítélték, ezt követően lépett ki az orosz-lengyel szolgálatból, és Lvovban gőzgépekkel kísérletezgetett.
Az 1830-31-es lengyel felkelés idején tüzér őrnagyként jelentős szerepe a győzelemben az Iganie nevű falunál történt csatában: Osztrolenkánál tíz ágyúval szinte az egész orosz sereget feltartóztatta. Haditettéért még a csatamezőn tábornokká léptették elő, Petőfi Sándor később Osztrolenka véres csillagának nevezte. Varsót viszont már nem tudta megvédeni az orosz túlerővel szemben, és a bukás után emigrált. Párizsban matematikát tanított, könyvet írt, és túlélt egy orosz ügynökök által elkövetett merényletet.
A katonalét volt az élete, és bár egész életében Lengyelország felszabadítását tartotta fő céljának, önkéntesként megjelent szinte valamennyi, a korban jelentős függetlenségi háborúban. Bem ugyanakkor olyan rossz viszonyban állt a magyar oldalon harcoló lengyel emigránsokkal, hogy azok kis híján meggyilkolták őt. A Tudományos Akadémia melletti fogadóban megszállt Bemet felkereste Ksawery Kolodziejski, aki még nagykorú sem volt, elővett egy mordályt és közvetlen közelről Bem apó arcába lőtt. Bem apónak szerencsére erős volt az arccsontja, így a golyó elakadt benne. A fiatalembert elfogták, bíróság elé állították.
1848 októberében Bécs forradalmi védőrségének parancsnoka lett, a város eleste és a magyar honvédsereg schwechati veresége után megszökött, és Pozsonyban a magyar szabadságharc szolgálatába állt.
„Oh Bem, vitéz vezérem”
Kossuth november 29-én őt nevezte ki az erdélyi hadsereg főparancsnokává. Szigorú fegyelmet követelve újjászervezte a bomlóban lévő sereget, amelynek 13 ezer katonája olykor naponta 30-35 kilométert megtéve, karácsonykor bevonult Kolozsvárra. Újév után Bukovinába kergették Karl von Urban altábornagy határőreit, majd felszabadították a Székelyföldet. Csaták sorozatában – Vízaknánál, Dévánál, Piskinél – megverte Puchner Antal báró egyesült osztrák-orosz erőit, március 15-re, a forradalom évfordulójára – Déva kivételével – megtisztította Erdélyt az ellenségtől. „Bem megjelenése kellemetlen volt számomra – írta Görgey az emlékiratában. – Nem tudtam, honnan jön, és mi a célja. Megmagyarázhatatlan felbukkanása Bécsben, ottani, csak hírből ismert tevékenysége, és mostani, megmagyarázatlan odaadása, mellyel hazám megvédelmezése ügyének hódolt, önkéntelenül a divatos forradalmár-katona fajtából való kóbor lovagok egyikének jellemezte szememben.”
A Magyar Nemzetnek tett halhatatlan érdemei jutalmául a Hadügyminisztérium 1849. március 21-én állította ki Bem számára az előléptetéséről és a kitüntetéséről szóló díszes okleveleket, melyek mind tartalmi, mind formai szempontból nagyon hasonlítanak egymásra.
A kitüntetést és az okleveleket április elején adta át a Hadügyminisztérium és az országgyűlés küldöttsége Bem szászsebesi főhadiszállásán. Az eseményről Petőfi így számolt be: „Az átadás csak szobában, néhány tiszt jelenlétében történt, mert helyben nincs sereg, s különben is a mi vezérünk nem szokott az efféle sallangos és csattogó ceremóniákhoz. Volt ennek a kis szobai ünnepnek mindamellett sok pedanti és táblabírói oldala, de volt olyan momentuma is, mely megható, megrázó, mondhatni nagyszerű volt, midőn az öreg Németh alezredes e szavakkal adta át tábornokunknak az érdemjelet: »Én nem vagyok szónok, s ha az volnék, se tudnék most beszélni. Engedje meg Ön, hogy megcsókoljam Önnek jobb kezét, mely az én hazámért vérzett!« – és sírva csókolta meg a tábornok csonka kezét, s mi, kik jelen voltunk, mindnyájan sírtunk – de ezt nem olvasni kell, azt hallani és látni kellett volna.”
Az orosz intervenció után nem tudott egyesülni Görgey Artúr és Perczel Mór seregeivel. Erdélyben egy ideig sikerült lassítania a 70 ezres orosz sereg előrenyomulását, de 1849. július 31-én Segesvárnál döntő csatát vesztett. A Görgeyben nem bízó Kossuth Lajos augusztus 9-én Bemet tette meg az összevont magyar seregek fővezérévé. Még aznap vereséget szenvedett a temesvári csatában, ő maga is megsebesült.
A bukás után Törökországba emigrált, ahol – részben azért, hogy a Porta ne adja ki az oroszoknak – áttért az iszlám hitre. Murad pasa néven hunyt el a szíriai Aleppóban 1850. december 10-én, állítólag ezekkel a szavakkal búcsúzott: „Lengyelország, én már nem szabadítalak fel…”
A kistermetű, de vakmerő és rettenthetetlen „Bem apót” székely katonái bálványozták, jóllehet egy szavát sem értették. Magyarul nem tudott, a németet is törte, főleg franciául értette meg magát. Sikerének titka a hadvezéri és szervező tehetség mellett a tüzérség kiváló alkalmazása és a csapatok gyors, éjjeli mozgatása volt, rajtaütésszerű támadásaival kerekedett felül a számbeli túlerőn. Győzelmei után kitüntetéseket, előléptetéseket és dupla ellátmányt osztott.
Magányos ember volt, azt beszélték róla: egyetlen szerelme az ágyú. Hamvait 1929-ben szállították haza Lengyelországba, és Tarnówban temették el. 1956. október 23-án Budapesten, a róla elnevezett téren álló szobornál rendezték az egyetemisták tüntetését.
