Volt ott biliárdterem, fodrászüzlet, borbély, egyiptomi szalon, fehér márvánnyal borított cukrászda és egy gépírókkal teli szoba, ha egy vendég diktálni kívánt volna. A vad 1920-as évek szuperklubja megihlette a Babylon Berlin című sorozat készítőit is.
A berlini éjszakák mítosza
Berlin, mint az újrakezdések és a megpróbáltatások színtere, a „Babylon Berlin” életforma már a századforduló óta terjedt. Manapság az izzadtságtól és szexualitástól túlfűtött gonosz szinonimája, ami miatt világszerte csodálják a várost. Berghain egy titkos klub neve is, amely egyszerre jelképezi Berlint és szimbóluma mindannak a vágynak, ami valaha felmerült a városban.
A két világháború közti „arany korszakban” – a zavargások, az átmenet, a pazarlás mellett – egy új hullám alakult ki a német fővárosban: az ideiglenesség jelenléte. A klubkultúra – a tiltás ellenére – újra és újra elfoglalta neki tetsző helyét. Így Berlin éjszakai életében a Charleston-táncosok meglepően metaforikus képet alkottak az időre: spontán átfogó koreográfiájuk révén ellentmondtak az individualizmus felemelkedésének és a tömeges kultúra új szabályainak.
A »Haller-Revue« lányai szinte teljesen csupaszul mutatták be a Quadriga figurát az Admiralspalastban a Friedrichstrassén. A kritikusok szerint a kabaré táncosainak meztelensége „művészileg kifogástalan” volt. Azonban a közönség teljesen más indokok miatt váltott jegyet az éjszakai klubokba.
„Kövér és elégedett urak jöttek élvezkedni” – írta Anita Berber. – Húst akartak látni, mert a fátyol alatt a lányok meztelenek voltak.”
Annak ellenére, hogy a híres táncosnők, mint például Anita Berber vagy Joséphine Baker a magas művészet gondolatát igyekeztek átadni, a vendégek elsősorban a hölgyek szépségét bámulták.
A híres „Tánc a vulkánon” kifejezés már a húszas évek vad viharhullámának kezdete előtt esett le: 1919 februárjában, három hónappal a Weimari Köztársaság kihirdetése után. Berlinre utalt ennek az új államnak a császár nélküli fővárosaként, a republikánusok, a szocialisták, a nacionalisták és a kommunisták közötti konfliktusban. Egy olyan állam, amelynek bizonytalan jövője már születésekor nyilvánvalóvá vált.
A Babylon Berlin című tévésorozattól eltérően a Moka Efti szórakozóhely pincéjében nem volt bordélyház, igaz, a táncos hölgyek szabadon választhattak partnert: már 1905-ben az újságíró, Hans Ostwald azt írta, hogy „a legtöbb táncház nem más, mint a prostitúció piaca”.
Erich Kästner 1931-ben megjelent Fabian című regényében leír egy éjszakai szórakozóhelyet, ahol a Babylon Berlin Charlotte Ritteréhez (Liv Lisa Fries) hasonló „utcalányok” integettek az ajtó előtt, és nyílt ajánlatokat kaptak, ha „színes fürdőruhát, felhajtott félharisnyát és magas sarkú cipőt viseltek”. Egyes klubok férfiakat is felvettek, hogy a női vendégek kedvébe járjanak: Billy Wilder osztrák-amerikai rendező két hónapig dolgozott „taxitáncosként”* egy berlini szállodában 1926-ban.
A eredeti híres-hírhedt Moka Efti bár viszonylag rövid életet tudhatott magáénak a Berlin központjában a Leipziger Strassén: az 1929-es gazdasági összeomlás eladósította a klub londoni székhelyű támogatóit. A modern nemzeti előítéleteknek megfelelően a berlini újságokban pletykák terjedtek két görög befektetőről, akik elmenekültek a megtakarításokból. 1933 -ra az Eftimiades eladta a helyiségeket, és vett egy új, még nagyobb, nyugatra fekvő helyszínt, amelyet Moka Efti am Tiergartennek nevezett.
Az eredeti Moka Efti a vendégek csodálkozhattak a mór boltíveken, a panorámafestményeken és az „egyiptomi szalonon”, amiről a tulajdonosok azt állították, hogy itt több mint 25 000 csésze kávét adtak el egy jó napon.
A bárban volt egy biliárdterem, egy fodrászüzlet és levelezőterem, tele diktálásra kész gépíróval. Egy fehér márvány cukrászda egy folyosón keresztül csatlakozott egy bárhoz, amelyet úgy terveztek, hogy az Orient Express alvó vonatának tűnjön: „Ne csak üljön fel ide, hanem utazzon”.
*A taxitáncos kifejezést a 20. század elején a taxitermek fizetett táncosnőire használták előszőr. Némi aprópénz ellenében lehetett táncolni a „taxitáncossal”.
