A szerencsétlen királyné azt sem tudhatta meg előre, hogy elégetik-e vagy lefejezik, csak halála napján derült ki, hogy egy tapasztalt francia bakó végzi ki. VIII. Henrik angol király második feleségét, Boleyn Anna angol királynét 480 éve fejezték le.
„Öröme és gyönyörűsége volt a halálban” – írta Boleyn Anna királynéról Sir William Kingston, a Tower várnagya és börtönőre a Tudor zsarnok, VIII. Henrik korában, aki „sok férfi és asszony kivégzését” nézte végig, különös életéről írt és reánk maradt visszaemlékezéseiben.
Négyszáznyolcvan éve, 1536. május 19-én fejezték le a londoni Tower udvarán Boleyn Annát, VIII. Henrik angol király második feleségét, I. Erzsébet királynő anyját.
Boleyn Anna 1507 táján született, apja gazdag nemes, kereskedő és diplomata volt. Lánya Franciaországban kapott kiváló neveltetést, szívta magába a kultúrát és etikettet. Tizenöt évesen lett VIII. Henrik udvarhölgye, és a király szeme gyorsan megakadt a lányon, aki a kor fogalmai szerint ugyan nem volt szép, de szellemes igen, és áradt belőle a szexuális vonzerő. Anna nem habozott kihasználni befolyását: ő maga márkinő, apja earl (gróf), bátyja a királyi tanács tagja lett. Boleyn Anna iránt feltámadó vonzalma miatt az angol király végül a katolikus egyházzal való szakítást is vállalta a válás érdekében
VIII. Henrik ekkoriban már hosszabb ideje próbálta a pápával felbontatni Aragóniai Katalinnal kötött házasságát, VII. Kelemen azonban Habsburg és francia nyomásra ezt vonakodott megtenni. A feldühödött Henrik saját kezébe vette a dolgot: 1533 elején titokban elvette a már terhes Annát, és az angliai egyház fejének a pápa helyett saját magát tette meg – így jött létre az anglikán egyház. Májusban a király által kinevezett új érsek formálisan is kimondta a válást, és szentesítette az új házasságot.
Anna 1533 szeptemberében lánygyermeket szült, ami megrendítette helyzetét. A király isteni jelet látott abban, hogy „csak” lánya született, egyébként is gyorsan ráunt a hitvesi hűségre. Félrelépéseit nem titkolta, így a házaspár egyre gyakrabban veszekedett, civódott. Annát az udvarban gőgje, arrogáns viselkedése tette népszerűtlenné, jó hírét rontotta, hogy életvidám asszony lévén a belső termeibe bejáratos fiatalemberekkel gyakran táncolt, flörtölt. Már csak egy fiúgyermek menthette volna meg, de a csecsemő 1536 januárjában halva született.
Henrik semmilyen befolyással nem bírt felesége fölött, aki még udvaroncai előtt is sértegette és sohasem kért bocsánatot. Katalin egyszer sem beszélt vele ilyen sértően, panaszolta Henrik Boleyn Tamásnak, Anna édesapjának. A királyra nehezedő nyomás idővel kihozta belőle a kegyetlenséget, és fontolgatni kezdte, miként szabadulhatna meg Annától. Amíg Katalin élt, Annát nem dobhatta el magától, első feleségének azonban már nem volt sok hátra. Azonban rajta kívül mások is tiltakoztak az egyre szerencsétlenebb helyzetben lévő Anna ellen, de Henrik – aki a római katolikus egyházat is megtagadta miatta – egytől egyik mindenkit kivégeztetett, aki ebben a kérdésben nyíltan szembe mert szállni vele. Erre a sorsra jutott Thomas More (Mórus Tamás) tudós és író is, a király egykori barátja és kancellárja, akit 1535. július 6-án fejeztek le a Tower Hillen.
Henrik el akarta kerülni az újabb válási procedúrát, ezért kínvallatásokkal kicsikart vallomásokra hivatkozva 1536. május 2-án házasságtörés miatt őrizetbe vetette feleségét. (Annát ugyanazon az úton vitték a Towerbe és ugyanazt a szobát kapta, mint három évvel korábbi megkoronázásakor.) A vádak között szerepelt a hűtlenkedés, a vérfertőzés, a boszorkányság és az összeesküvés a király meggyilkolására. Anna „szeretőit” minden jogi procedúra nélkül kivégezték, a királyné különbíróság elé került. A testület május 17-én bűnösnek találta és halálra ítélte, címeitől megfosztotta, lányát törvénytelennek, házasságát érvénytelennek minősítette.
A szerencsétlen királyné még azt sem tudhatta, elégetik-e vagy lefejezik, csak másnap derült ki, hogy tapasztalt francia bakó végzi ki. Május 19-én reggel a Tower udvarán hajtotta fejét a pallos alá, és még aznap eltemették. A kortársak szerint az illetlenül vidám Henrik egy könnyet sem ejtett érte, sőt 11 nappal később már el is vette Anna korábbi udvarhölgyét, Jane Seymourt.
Boleyn Annát Henrik, majd Mária uralkodása alatt gyalázták, ekkor került a köztudatba, hogy boszorkányokra jellemző külső jegyeket találtak testén. Lánya, Erzsébet uralkodása alatt viszont romantikus hősnővé magasztosult, ilyennek ábrázolja Shakespeare VIII. Henrik című drámája és Donizetti Anna Bolena című melodramatikus operája is. A tragikus sorsú királyné életét számos egyéb regény, film, színmű és komoly történeti munka is taglalja.
Mégis házasságtörő volt Boleyn Anna?
Számító, hideg teremtés volt-e csupán, vagy inkább VIII. Henrik félelmetes zsarnoki szeszélyének tragikus és szánandó sorsú áldozata? A kortárs történészek többnyire egyetértenek abban, hogy a Boleyn Anna elleni vádak, amelyek szerint öt férfival – köztük a saját fivérével – követett el házasságtörést, túl abszurdak ahhoz, hogy igazak legyenek. A szakmai közfelfogás szerint a félrelépésekről szóló híreszteléseket az egymással vetekedő politikai érdekcsoportok koholták, vagy maga Henrik agyalta ki őket, hogy nőül vehesse Jane Seymourt, miután felesége nem tudott fiú utódot szülni neki. Ám George Bernard, a Southamptoni Egyetem történészprofesszora és az English Historical Review szerkesztője úgy véli, hogy a királyné valóban bűnös lehetett több ellene felhozott vádban – vagy legalábbis viselkedése alapján Henrik joggal feltételezhette, hogy tényleg félrelépett.
Az Anne Boleyn: Fatal Attractions (Boleyn Anna: végzetes vonzalmak) című életrajzban Bernard bizonyítékként Lancelot de Carles korabeli francia nagykövet egy költeményét hozza fel. Az 1545-ben keletkezett, „Az angliai Boleyn Anna királyné ellen felhozott vádakat tartalmazó levél” című poéma szerint Anna „megvetette házasságát”, „rosszindulattal” viszonyult a királyhoz, s a vádirat szerint „alantas beszéddel, csókokkal, érintésekkel és más becstelen ingerkedéssel” jeles férfiúkat csábított el, többek között Mark Smeaton muzsikust, Henry Norrist, a titkos kamara elöljáróját, és saját fivérét, George-ot, Rochford várgrófját, akit „nyelvét a szájába dugva csábított”. Annát és mind az öt feltételezett szeretőjét kivégezték.
Bernard szerint de Carles költeménye magyarázatot ad arra, hogyan derült napfény Anna üzelmeire. Eszerint egy titkos tanácsnok hajbakapott a húgával, aki, miután felhánytorgatták neki kicsapongó életmódját, magát „egy magasabb, sokkal ártóbb bűnre” – azaz a királynééra – hivatkozva védelmezte. Az angol professzor megállapította, hogy a kikapós hölgy Elisabeth Browne, Henry Somerset felesége volt, a fivér pedig Sir Anthony Browne udvaronc. A történész szerint a poéma utalásait korabeli levelek is alátámasztják.
Carles költeménye ugyan nem volt ismeretlen, 1920-ban nyomtatásban is megjelent, de a kutatók korábban mindig elvetették a benne foglaltakat, mondván, hogy az irodalmi alkotás nem tekinthető hiteles forrásnak. Bernard gyanúja szerint Anna azért szánta rá magát a házasságtörésre, hogy a király időszakos impotenciája ellenére is trónörököst tudjon szülni.
A történész egyébként „életszerűtlensége” miatt azt az elterjedt hiedelmet is kétségbe vonja, amely szerint Boleyn Anna mindaddig megtagadta az együttlétet a királlyal, ameddig az bele nem egyezett a házasságba. Véleménye szerint Henrik és nem Anna parancsolt önmegtartóztatást, mert azt akarta, hogy gyermekeik törvényes örökösök lehessenek.
Henrik utoljára 1543-ban nősült, ezúttal a gazdag Catherine Parrt vette el. A bölcs asszony jótékony hatással volt rá, még azt is elérte, hogy Henrik két lányát is lehetséges örökösének tette meg. Az elhízott, köszvényes uralkodó 1547. január 28-án halt meg. A trónon mindhárom gyermeke ült: a beteges, kilencévesen megkoronázott VI. Edward csak arról nevezetes, hogy ő volt az első protestáns angol király, utána „Véres” Mária, majd I. Erzsébet, a szűz királynő következett.
