150 éve, 1865. szeptember 20-án Ferenc József kibocsátotta császári manifesztumát, amellyel felfüggesztette az 1861. évi februári pátenst. A dokumentum kibocsátása közvetlen előzménye volt az 1867-es kiegyezésnek.
A 19. század közepén a bécsi udvar számára kedvezőtlenül alakuló külpolitikai helyzet arra kényszerítette a császárt, hogy a birodalom egyes részeinek az abszolutista elnyomás után nagyobb önkormányzatot adjon. Magyarországon már előzőleg, az 1860. október 20-án kelt októberi diplomával visszaállították az 1848 előtti magyar kancelláriát és helytartótanácsot, valamint az ország- és tartománygyűléseket, a hadügy és a külügy azonban az uralkodó kezében maradt.
Ezt az új rendszert egészítette ki az 1861. február 26-án kiadott pátens. A császári nyílt parancs az októberi diploma értelmében létrehozott Birodalmi Tanácsot korlátozott jogkörű törvényhozó testületté alakította. Kétkamarás birodalmi gyűlést hozott létre, amelyet törvényhozói jogokkal ruházott fel. A birodalmi gyűlés a tartományi gyűlések fölé – az így kezelt magyar országgyűlés fölé is – rendeltetett. Az államhatalom legfőbb eszközei továbbra is az uralkodó kezében maradtak. Az uralkodó korlátlan joga maradt a külügy és a hadügy irányítása, a fegyveres erőkkel való rendelkezés, és a költségvetés ügyében sem dönthetett a tanács. A birodalmi gyűlés alsóházába az egyes országgyűlések delegálhattak képviselőket: a 343 helyből Magyarországot 85 illette meg, Erdélyt 26, Horvát-Szlavónországot 9. A pátens, amely az osztrák tartományokban az alkotmányosság igen szűk, de mégiscsak létező formáját valósította meg, Magyarország számára egyértelműen visszalépést jelentett, így a legerősebb ellenállást is Magyarországon váltotta ki. Ferenc József összehívta ugyan a pesti országgyűlést, hogy az megválassza delegáltjait a birodalmi parlamentbe, de az ülésszak fő témája a császári rendelet elutasításának kérdése lett, és nem került sor a birodalmi követválasztásra.
A Habsburgoknak a koronához tartozó tartományok és országok összbirodalmi szinten való kormányzására tett utolsó kísérlete elsősorban a magyar politikai ellenzék határozottságán bukott meg, akik semmilyen központi parlamentbe nem akartak beleegyezni. Létrejött a bécsi parlament és a Birodalmi Tanács, de a magyarok részvétele nélkül a rendszer bukásra volt ítélve. Ezt követően osztrák-magyar tárgyalások kezdődtek Magyarország jövendő állambeli státusáról. Ennek eredményeképpen, 1865. szeptember 20-án a császár az enyhülés jeleként manifesztumot adott ki, amelyben Magyarország vonatkozásában felfüggesztette az 1861. februári pátenst. A dokumentum kibocsátása közvetlen előzménye volt az 1867. évi kiegyezésnek.
Az 1861-től 1865-ig tartó provizórium időszakát követően Deák Ferencnek a magyar fél kiegyezési szándékát deklaráló húsvéti cikke hozott változást. Az udvar 1865 decemberében újra összehívta az országgyűlést, a részben titkos tárgyalások során kialakult a kiegyezés kompromisszuma. A német egységből kimaradt, Königgrätznél a poroszoktól csúfos vereséget szenvedett Ausztriának szüksége volt Magyarországra, hogy birodalmi helyzetét fenntarthassa.
1867. május 29-én a képviselőház megszavazta a „közösügyi törvényt”. Ferenc József az aláírás feltételéül magyar királlyá koronázását szabta, amelyre 1867. június 8-án került sor. Július 28-án az uralkodó szentesítette a kiegyezési törvényeket. A kiegyezés a Habsburg-birodalmat dualista alapon szervezte újjá. A megalakult Osztrák-Magyar Monarchia két önálló állam lett, de közös volt az uralkodója és közös minisztériumok intézték a külügyeket, a hadügyeket és a pénzügyeket. A kiegyezés – ellentmondásai ellenére is – lehetővé tette a kapitalizmus kibontakozását Magyarországon.
