97. évében elhunyt Göncz Árpádné Göntér Mária Zsuzsanna, a néhai köztársasági elnök, Göncz Árpád özvegye.
Elhunyt Göncz Árpádné, a néhai köztársasági elnök özvegye életének 97. évében családja körében – tájékoztatta az MTI-t szerdán a család nevében Gulyás András titkárságvezető, a Göncz Árpád Alapítvány kuratóriumának elnöke.
Göncz Árpádné 1923. november 16-án született Győrben, Göncz Árpáddal gimnazista éveik alatt ismerkedtek meg, és 1947. január 14-én házasodtak össze Budapesten. Hatvannyolc évet éltek együtt.
Göncz Árpádné az elsők között vett részt a hazai szociális munkások képzésében, majd hivatásszerűen is nagy energiával fordult az elesett, a sérült és a hátrányos helyzetű emberek felé, bekapcsolódott az őket segítő civil szerveződések tevékenységébe. Férjével 1993-ban létrehozták a Kézenfogva Alapítványt, sok éven át a kuratórium elnökeként vezette azt.
Személyesen is sokat tett az értelmi és halmozottan sérült gyermekek sorsának, gondozásuk és fejlesztésük körülményeinek jobbításáért. Jelentős szerepe volt a fogyatékosok esélyegyenlőségét szorgalmazó, kedvező nemzetközi visszhangot kiváltó törvény megszületésében is.
Sok hazai és nemzetközi elismerés után idén márciusában a Down Alapítvány tevékenységéért Down-díjjal tüntette ki.
Az elhunytat négy gyermeke, hat unokája, kilenc dédunokája gyászolja.
GÖNCZ ÁRPÁD: HAZAÉRKEZÉS
Zsuzsának
– Aztán ne ám, hogy bemenjen az első kocsmába, és leigya magát – mondta az őrmester, miközben a férfi az óráját csatolta föl, s ujjára húzta a karikagyűrűt. Hat év után először.
Nem felelt.
Odakint tombolt a nyár. A színek.
Kék volt az ég, zöldek a fák, sárgák a villamosok. A nők tarka díszmadarak.
Mindent és mindenkit megbámult: csoda, hogy föl nem pofozták. Aki annak idején, ha látta, átment előle a túloldalra, most átjött a túloldalról, és hosszan rázogatta a kezét:
– Öregem, hallom, volt egy kis kellemetlenséged… hidd el, én is csak üggyel-bajjal…
Itt nem védte tőlük a börtön fekete-fehér egyértelműsége. Felesége egy vasárnap elvitte kirándulni Öt meg a kisfiút. Aki féléves volt annak idején, most meg már majdnem hét.
Az erdőben, az úton, a kisfiú azt mondta: – Apa, most vezess – és behunyta a szemét.
Értette a kezét: jó egy percig kerülgetett vakon követ, hullott ágat, kátyút, kerékvágást.
Aztán a kisfiú kinyitotta a szemét, és azt mondta: – Most te, Apa! Engedelmesen behunyta a szemét, s ment is vagy tíz lépést, vakon. Ő is értette a kisfiú kezét.
Aztán kinyitotta a szemét, s a szeme sarkából látta a felesége száján a majdnemmosolyt.
Az asszony látta, hogy ő látja.
Az ég kék volt, a lomb zöld, s a zöld lomb lékein vastag pászmákban csurgott az útra – kőre, hullott ágra, kátyúra – a napfény.
Forrás: Göncz Árpád Alapítvány
