Alkoholra és szerencsejátékra költötték a zsákmányt a kalózok. Nők viszont nem kellettek a fedélzetre, noha a kalóztörténelemben nekik is jutott hely.
Mítosz, hogy a kalózok elásták kincseiket. Amit zsákmányoltak, azonnal alkoholra és szerencsejátékra költötték. Arany és ezüst helyett legtöbbször bútorokban, nyersanyagban és élelemben volt részük, ezeket gyorsan elhasználták vagy eladták, mielőtt tönkrementek volna. Igazi kincs volt viszont számukra a papagáj. A beszélő madarak változatosságot hoztak a mindennapokba, emellett „dugipénzként” is szolgáltak. A papagájokért ugyanis jó pénzt adtak az európai vevők.
Férfiként viselkedtek a nők a kalózhajókon
Nők viszont nem kellettek a fedélzetre, noha a kalóztörténelemben nekik is jutott hely. Feltehetően a legénység nagy része nem is tudta, hogy valójában nők harcolnak mellettük. Férfinak öltözve indultak zsákmányszerzésre, különösen vadnak és bátornak tartották őket. A nők „Férfi kabátot és hosszú nadrágot viseltek, és a hajukat kendővel kötötték le, és mindegyiküknek volt egy bozótvágó kés és egy pisztoly a keze ügyében, és az átkozottak megesküdtek az embereknek, hogy meggyilkolnak mindenkit” – írta le naplójában a női kalózokat Dorothy Thomas, aki azt is feljegyezte, hogy „a mellük nagyságából” tudta, hogy nőkkel került szembe.
A leghíresebb kalóznők közé tartozott Anne Bonny és Mary Read, ők még ismerték is egymást – sőt Bonny-nak megtetszett Read, abban a hiszemben, hogy férfival van dolga, mire az megmutatta a mellét, bizonyítva, hogy ő is nő -, ugyanazt a hírhedt angol kalózt, Calico Jack Rackham-et szerették, ám a kapitány Anne mellett állt ki, egyes feljegyzések szerint Mary szeretője a legénység egy másik férfi tagja lett.
Anne Bonny vörös hajú, tüzes temperamentumú volt, „jó fogásnak” tekintették a férfiak; 13 éves korában állítólag egy késsel támadt egy szolgálólányra, aki szemet vetett a szeretőjére. Fiatalon ment hozzá egy szegény tengerészhez, James Bonny-hoz, aki azt remélte, hogy átveheti majd az apja birtokát, de miután ez nem jött össze, és Anne apja sem fogadta szívesen James Bonny-t, mint a lánya férjét, elhagyták szülőotthonukat. Nem tudni, hogyan éltek, azonban arra van bizonyíték, hogy 1714 és 1718 között, a fiatalasszony és James Bonny Nassauban élt, New Providence szigeten, vagyis a szentély angol kalózok úgynevezett szentélyén. Itt a páros csatlakozott Calico Jack Rakham csapatához, sőt miután férje kegyelmet kapott, Anne Bonny „közeli” kapcsolatot kezdett ápolni főnökével. Nem tudni pontosan hány évig élt, mivel 30 éves korában, 1720-ban veszett nyoma, miután társaival együtt elfogták. Bár haláláról és annak időpontjáról nem maradt hátra hivatalos okirat, néhány történész azt állítja, hogy Bonny valamikor 1782 áprilisában halt meg Dél-Karolinában, hol miután a fogságból kiszabadult családot alapított.
Anne Bonny-hoz hasonlóan Mary Read is azon kevés nők közé tartozott, akikről ismert, hogy a 18. század elején, a kalózkodás aranykoréban kalózkodás miatt elítélték. Mary már fiatalon is fiúként öltözött és még tizenévesként katonának állt, hogy csatlakozott az angol hadsereghez hoz. Korán férjhez ment, azonban férje meghalt, ezért 1715-ben úgy döntött, hogy Nyugat-Indiában próbál szerencsét. 1720-ban találkozott Calico Jack Rakhammel és csatlakozott a legénységéhez, ezzel Anne Bonny mellé került a hajón. A szabad kalózkodás azonban csak rövid ideig tarthatott, 1720 novemberében őt, Bonny-t és Rackham-t elfogták és letartóztatták. Bár Rackham kivégzését gyorsan végrehajtották, mindkét nő terhes volt, így az akasztásukat elhalasztották. Mary Read 1721 áprilisában halt meg a lázban, valószínűleg a terhesség okozta szövődmények miatt.
A legsikeresebb női kalóz azonban a kínai Csen Ji-sao volt, ő a XIX. század elején óriási hajóhadnak és vele együtt százezer férfinak parancsolt. Az egykori kurtizán királynőként uralkodott: teljhatalommal és kegyetlenül. Kínai bordélyházból emelkedett az újkor egyik legbefolyásosabb kalózává Csen Ji-sao. Férje a korabeli Kína legnagyobb kalóza volt, együtt a Távol-Kelet legfélelmetesebb kalózseregének vezetőivé váltak. Miután 1807 novemberében a férje meghalt Vietnamban, Csen Ji-sao azonnal átvette a vezető pozíciót. Magához ragadta a hatalmat, és hatalma megszilárdítása miatt feleségül meg az egyik hadnagyához, korábbi szeretőjéhez, Csan Paóhoz, akivel tovább fosztogatta Kínát. A Vörös Zászló flotta kapitányaként, mintegy 300 hajó, és 20 000-40 000 kalóz sorsa felett döntött. Hatalmát végül a kétségbeesett kínai kormány azzal döntötte meg, hogy amnesztiát ajánlott fel minden kalóznak. Csan Pao hivatali állást kapott, az asszony pedig „visszavonulhatott” a civil életbe, ami számára egy szerencsejáték-ház és egy bordély irányítását jelentette. Emellett a kormány és a katonaság is többször kikérte tanácsát.
Minden fájdalom és nyomorúság ellenére, amelyben a kalózoknak részük volt, fennmarad a kérdés, miért tartják mégis izgalomban az utókort. Bohn szerint azért, mert életük egzotikus ellentéte korunk kötelezettségektől meghatározott mindennapjainak. „A kalózélet romantikus képe szemben áll a kötelmekkel: szabad és kötetlen életet sugároz” – hangsúlyozta. Csalóka kép, és olyan szabadság, amelyért drágán megfizettek.
