„Milyen lehet a hegyről a kilátás, / melyet hanyatt szemléltél rönkpadodról? / Rögomlásként, fojtott madárkiáltás / zörömböl fel a csontig-tarka lombból?” Ezen a héten lenne 87 éves Tandori Dezső, az ő gyönyörű versét ajánljuk.
Tandori Dezső a kortárs magyar irodalom egyik legsokoldalúbb és legbőségesebb életművű alkotója volt. Munkásságában a lírától a prózán és a drámán át egészen az esszéig számos műfajban alkotott maradandót – nem egyszer olyan eredményekkel, amelyek később irányadóvá váltak az egész magyar irodalomban. Sirokai Mátyás költő, zenész a Barátaim, találkozunk a fűben címmel megjelent válogatásban, így ír Tandoriról:
„Sokszínűsége és féktelen áradása olykor méltatlankodást vált ki olvasóiból – mindent kipróbált, és ezeket a kísérleteket esetenként aztán újabb kísérletekben dokumentálta is. Mániás? Természetesen. De nem végzetesen, mert a kísérletei, így vagy úgy, mégis sikerülnek, és elégszer gyönyörűek.”
Tandori Dezső Kossuth- és József Attila-díjas írótól, költő Budapesten született 1938. december 8-án és Budapesten hunyt el 2019. február 13-án.
TANDORI DEZSŐ: A NYÍLT ÉG EZÜST VITORLÁSAI
A taposófüvek lefagyogatnak,
barnás foltot hagynak a járdaszélen,
figyelmeztetésül a madaraknak,
hogy nem élhetnek már ilyen kenyéren.
Indán-száron sok kis göb besötétül,
nem kínálkozik többé eleségül;
más felett fognak szállani
a nyílt ég ezüst vitorlásai.
A Duna tükrén a keleti partsor
késő délig reggellel tündökölhet,
s nappalodba fél hétig belealszol,
költhet ébresztőd öt harminca, költhet.
A fürgeségért is jár ellenérték,
s tavasz, nyár, ősz súlyait tovamérték;
más felett fognak szállani
a nyílt ég ezüst vitorlásai.
Milyen lehet a hegyről a kilátás,
melyet hanyatt szemléltél rönkpadodról?
Rögomlásként, fojtott madárkiáltás
zörömböl fel a csontig-tarka lombból?
És mi röppen minden korábbi évből?
Kihez mi jut e kéretlen cserékből?
Más felett fognak szállani
a nyílt ég ezüst vitorlásai.
Milyen lehet belépni ott a boltba,
ajtó-kettényiszálta lehelettel?
S milyen, mint ha ki-tudja-messze volna,
így találgatni az emlékezettel?
Nem veszett el semmi, vinne magával
szinte akármi, újult változással
– más felett fognak szállani
a nyílt ég ezüst vitorlásai.
A távolság, az eszméletnyi lépték,
mindig szín mozgás, bár semmi se moccan,
útjait roppantabb lábak kilépték,
jelzésük leled már egy-egy sarokban:
legszemélyesebb térképed, magánzó,
az is csak a Nagyobbakat utánzó;
a messze fönn úszó teher,
meghidd, visz közös léggömbjeivel:
és minden nézésed: fonó kosár csak,
mely formát kerít, mert széthullna másképp,
ami látatlan is, télen is árad,
és ha netán megállsz, készséggel átlép,
siethet nyugton, hisz ámítva-lassan
elérhetetlen fényt szállít magasban,
tűnteit látod szállani:
a nyílt ég ezüst vitorlásai.