„Mintha majd csak álmodnám a világot, / ha nem lesztek többé, szeretteim! / Várva hinném, hogy szállástokra látok,” 85 éve, 1938. december 8-án született Tandori Dezső Kossuth-díjas és József Attila-díjas magyar költő, író, műfordító.
„A költészet elementáris erejében való hit, az önfelfedezés mágikus pillanatának az ihlete, a világban széttekintő szem friss csodálkozása jellemzi Tandori Dezsőt, kinek költészetében mind határozottabban kirajzolódó magatartását az „első költő” képzetével jelezhetjük talán a legpontosabban. Tandori Dezső, egészen fiatalon, s annyira, hogy még kötete sem jelent meg eddig, költői mentalitásában, a világról alkotott képzetek vonatkozásában a magyar költészetnek egy szokatlanabb csapásán indult el, s kezdőként is az eredetiség revelációját tudta megszólaltatni, bár nyilvánvaló az is, hogy nem indult hagyományok és örökség nélkül, hiszen olyan mesterek útmutatásaival élt, mint József Attila és Weöres Sándor, példázva, hogy a modern magyar költészet termékenyítő forrásai merre is buzognak. Az ifjú és hódításaira készülő Tandori Dezső ugyanis, versei tanúsága szerint, nem elégszik meg a „másoló” és a „rímelő” szerepével, hanem nagyobb ambíciók és igények fűtik, s következésképpen a világgal szembeni aktív viszonya sem korlátozódik csupán arra, mit érzékei birtokolnak belőle. Szinte első költői megszólalása is az értelmezési és kutatási szándékok jegyében történt.” (Bori Imre. Tandori Dezsőről, Tiszatáj, 1989)
Tandori Dezső 1938. december 8-án született Budapesten. Gyermekként határozta el, hogy író lesz, a korai prózai művek után gimnazistaként már versekkel is jelentkezett.
Gimnáziumi tanára, a neves költő, Nemes Nagy Ágnes bátorította irodalmi próbálkozásait, rajta keresztül került szoros kapcsolatba többek között Mészöly Miklóssal, Ottlik Gézával és Mándy Ivánnal. Az érettségit követően az ELTE bölcsészkar magyar-német szakán tanult, az egyetem után nevelőtanárként dolgozott, 1964-ben főiskolai nyelvtanár lett, 1971 óta volt szabadfoglalkozású író, műfordító.
1958 és 1968 között írt verseiből állította össze első verseskötetét Töredék Hamletnek címmel és szinte azonnal magára vonta az irodalmi közélet figyelmét, sokan költészettörténeti fordulatról beszéltek könyve kapcsán. 1971-től szabadfoglalkozású íróként és műfordítóként működött.
TANDORI DEZSŐ: MADÁR-SZERETTEIMHEZ
Mintha majd csak álmodnám a világot,
ha nem lesztek többé, szeretteim!
Várva hinném, hogy szállástokra látok,
melynek együtt lehetünk terein.
Mintha valami eltűnt századokból
lettünk volna egymás által jelen;
tudtuk s mégse hittük, hogy „sose jókor”;
jel lettem általatok – s jeltelen.
Mintha megint a szőnyegen hasalnék,
lapozgatva az utcaképeket,
nézném, mind, hová egymagam mehetnék,
de mert nem veletek – hát nem megyek.
Egyikőtök megint rajtam aludna,
másikótok csípdesne általában,
és kézről kézre etetnétek megvakulva,
tennétek, nyújtóztassam bice lábam.
Szólonganátok hozzám órahosszat,
életmentő-lámpa éjente égne,
s hiába mondanátok bármi rosszat,
jó lenne az – rossz csak, hogy: vége, vége.
Milyen lesz nélkületek-ébredésem?
Eltűnt idők, vegyetek vissza engem…!
De már tudom majd: mindhiába kérem.
S nem jön mire-nem-lennem, mire-lennem.
Ám most még itt vagytok, valódi reggel,
és, nem-tudni-mit, néztek szemetekkel.
A kitüntető figyelem megsokszorozódott az Egy talált tárgy megtisztítása című 1973-as könyve után, amelyet az első magyarországi posztmodern verseskötetnek tart az irodalomkritika. Tandori Dezsőt költői életművével, filozofikus mélységű, de felszabadultan játékos verseivel a 20. századi magyar költészet egyik megújítójaként tartják számon.
A hetvenes évektől kiterjedt „kalandozásokat” folytatott a műfajok és művészeti ágak világában.
Írt gyermekverseket és ifjúsági regényt (Medvék minden mennyiségben, Medvetavasz és medvenyár, Medvék és barátai, Nagy gombfocikönyv, A legújabb kis-nagy gombfocikönyv) is. Írt filozofikus esszéket a magyar és a világirodalom, a zenei és a képzőművészeti élet jeles alakjairól, többek között Keserü Ilonáról, John Cage-ről, Wittgensteinről, Szép Ernőről, Ottlik Gézáról és Peter Handkéről. Nat Roid álnéven különös hangulatú bűnügyi regényeket publikált (Most van soha, Holtteste éltesse!, Vér és virághab). Hc. G. S. Solenard álnéven tudományos fantasztikus regényt is írt A Stevenson-biozmagória címmel.
A hetvenes évek elején keletkeztek első képzőművészeti munkái (Dekalkomániák-sorozat), majd önálló ciklusokként jelentek meg indigó- és írógéprajzai. 1980 óta szépirodalmi kötetei is gyakran az általa készített borítókkal és illusztrációkkal láttak napvilágot.
Tandori 1967-ben vette feleségül a szintén író és műfordító Tandori Ágnest (született Nagy Ágnes). Fiatalon bekerült gimnáziumi tanárának, Nemes Nagy Ágnesnek írói-baráti körébe (Mészöly Miklóssal, Ottlik Gézával, Mándy Ivánnal és másokkal volt szoros kapcsolatban). E kör filozófiai tájékozódása, ízlése és erkölcsi tartása nagy hatással volt írói pályakezdésére. Az irodalompolitikától tudatosan távol tartotta magát, „remeteélete” a hetvenes-nyolcvanas években legendássá vált.
Igen jelentős műfordítói munkássága is, elsősorban angolból és németből fordított, többek között Musil, Kafka, Rilke, Handke, Bernhard, Sylvia Plath, Cummings, Salinger, Beckett, Virginia Woolf, Elfriede Jelinek műveit ültette át magyarra.
A hetvenes évek végén visszavonult az irodalmi élet nyilvánossága elől, abban az időszakban nagy szerepet töltöttek be életében, műveinek is fontos ihletforrásai lettek madarai, Szpéró veréb és társai.
Szpéró halála után, a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulójától ismét kilépett a nyilvánosság elé, sokat utazott, témái közé bekerültek a lovak, a lóversenypályák világa. Abban az időben gyakran szerepelt különböző irodalmi rendezvényeken, saját műveit adta elő meglepő és izgalmas módon, sőt – fején elmaradhatatlan kötött sapkájával – egy televíziós showműsor egyedi hangú és megjelenésű házigazdája is volt.
Utolsó éveiben újra visszavonult a nyilvánosságtól, nem adott interjút, nem vállalt nyilvános szereplést és keveset publikált, legutóbb 2017-ben jelent meg az esszéiből, tanulmányaiból összeállított kötete A szomszéd banánhal címmel.
TANDORI DEZSŐ: MONDJÁK: NA ÉS HA…
Én majdnem mindig irtóztam, hogy valamiről beszámoljak, de
ha valami másról számolnék be, attól még jobban –
nem is helyes a szó, mit csinálnék. Viszont ha meggondolom: nem
mindegy-e, úgy értem, végülis nem ellenőrizhetetlen-e a különbség,
ha például azt állítom – ezt is másképp kellene kifejezni –:
a végre megnyílt kertmi – kertmozi neve, ott: – befejezhetetlen,
ld. irtóztam. Ha tehát azt mondom, a Budai Kert-Mozgóban,
amely nem is „végre” nyílt meg, máris el(lent)mondásokba
keveredem, az idén megnéztünk két; vagy az idén sem mentünk el.
Ha azt mondom: az idén sem ültünk be egész nyáron egy kertvendéglőbe,
az idén – bezárt – sem söröztünk a Várkert Kioszkban, az idén
nyáron egyetlen egyszer sem vettem újságot az Erzsébet-híd tövében
– „újságos elköltözött”, de ez nem „röktönjövök”, ez végleg –;
ha azt mondom, felesleges kilókat szedtem fel a Mirelite-barátfülétől,
vétek a vágyva-vágyott reklámhivatások ellen; holott meggyőződésem:
az isten-profija-értéket helyes ellensúllyal csak ilyesmi mérné föl!
(Tehát: De: Áttérve A Hideg Mirelite-Ebédekre Mindent Remekül Leadtam!)
Ha tehát mindezt elmondtam, ez még korántsem „mindez”. Mert a mon-
danivalók ürügyül használják fel egymást; ürügyül önmagukat; mert
a mondanivalókat ürügyül használom fel; mert a mondanivalók
– lásd: szerző reklám-hitvallása! – nem is valók mindig elmondásra.
Mulatságos: nem kellene-e, minden külön igyekezet nélkül, ami
máris el(lent)mondás, arra törekedni, hogy – íme, nem is érdemes
befejezni, íme nem is érdemes elkezdeni, csak épp a közepén nem lehet
abbahagyni a mondatot – és, tulajdonképpen, egyebeket se;
de itt már valakit idéztem: „Mit csinálnál helyette?” még hogy!
Tandori Dezső munkásságát számos kitüntetéssel ismerték el:
1978-ban József Attila-díjat, 1986-ban Déry Tibor-, 1989-ben Szép Ernő-jutalmat, 1990-ben Weöres Sándor-díjat kapott, 1996-ban a Magyar Köztársaság Babérkoszorúját vehette át. 1998-ban Kossuth-díjjal jutalmazták „a magyar irodalom nyelvi és tárgyi gazdagításáért, irodalmi munkássága sokoldalúságáért”, 2000-ben Pro Urbe Budapest díjat, 2001-ben Tiszatáj-díjat kapott. 2007-ben vehette át a rangos német kitüntetést, a Goethe-érmet, ugyanabban az évben Prima Primissima díjas lett. 2008-ban Artisjus irodalmi nagydíjjal, 2011-ben Tóth Árpád műfordítói díjjal, 2017-ben Kortárs-díjjal jutalmazták. 1994-ben a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagjává választották, 2014 óta volt a nemzet művésze.
