525 éve, 1492. április 8-án halt meg Lorenzo Medici, az itáliai reneszánsz egyik legnagyobb alakja, Firenze uralkodója, a művészetek bőkezű mecénása, akit az utókor az „Il Magnifico”, a nagyszerű melléknéven emleget.
A Firenze melletti Mugello faluból származó, nem különösebben előkelő múlttal rendelkező Mediciek néhány generáció alatt a firenzei pénzügyletek befolyásos résztvevői, a pápai pénzügyek irányítói lettek. A dúsgazdag Medici család politikai befolyását bankár és kereskedő nagyapja, Cosimo de’ Medici (Európa, ha nem a világ egyik leggazdagabb embere volt a 15. század első harmadában) alapozta meg, aki a művészetek patrónusa is volt, és az ő támogatásának köszönhetően jött létre a humanistákat tömörítő neoplatonikus akadémia. Fia, a Firenzét 1464-től irányító Piero di Cosimo de’ Medici (más néven a Köszvényes Piero) egy rendkívül művelt és verselgető asszonyt, Lucrezia Tornabuonit vette feleségül, akitől öt gyereke született. A véres intrikákkal, ravasz anyagi ügyletekkel, politikai fondorlatokkal, nagyszerű művészi teljesítményekkel teli, vérrel és arannyal írt reneszánsz drámába illő családtörténetet a mai napig történészek kutatják.
Lorenzo Medici, akit az utókor az „Il Magnifico” néven is emleget, a reneszánsz fénykorában állt az itáliai városállam élén. Az 1449. január 1-jén született fejedelem uralkodása idején kora meghatározó politikusává és mecénásává vált, a család politikai befolyását megalapozó bankház vezetőjeként azonban nem ért el sikereket. A leírások szerint energikus, szenvedélyes és karizmatikus egyéniség volt, aki már kiskorától kivételes intelligenciáról és ragyogó ízlésről tett tanúságot, emellett jeleskedett a lovagi viadalokon és a vadászatok alkalmával is. Tizenhat évesen kezdett a családi bank ügyeivel foglalkozni, apja több diplomáciai küldetéssel is megbízta.
Húszévesen öccse, Giuliano társaságában került a városállam élére. Hivatalosan egyszerű polgár maradt, de lényegében minden hatalom az ő kezében összpontosult, Firenzét a szenátusban helyet foglaló képviselői útján irányította. Néhány év alatt megreformálta az intézményeket, bonyolult intrikák, nem egyszer fenyegetések révén megtörte a rivális családok hatalmát, és békét teremtett, politikusi arzenáljából a törékeny diplomáciai kapcsolatok fenntartását szolgáló (érdek)házasságok támogatása vagy éppen megakadályozása sem maradt ki.
„A Medici-kormányzat úgy kezdődött, mint egy politikai csoportosulás újabb kísérlete egy másik klikk önhittségének megtörésére és leváltására. A küzdelem során azonban a színfalak mögött túlzottan nagy hatalom jutott Cosimo de Medicinek, amit a Medici-párt bizonyos vezetői, Luca Pitti, Tomasso Soderini és mások, valamint a polgárok azon köre juttatott neki, akik elégedetten gyülekeztek köréjük. Egy idő után a szereplők már maguk sem látták, hogy hosszabb távon mit áldoznak fel, és nem is ismerhették a végeredményt. Túl közel voltak a cselekvéshez, a hatalom bitorlása apró lépésekben haladt előre, még akkor is, ha végeredményben a zsarnokság egy fajtáját idézte elő, melynek kifejlett alakja a jövő zenéje volt.” (Lauro Martines: Firenze és a Mediciek)
LORENZO MEDICI: A BARBERINÓ-I NENCIA
(részlet)
Sosem láttam leányt, ilyen helyeskét,
viselkedésre ilyen jólneveltet,
sosem láttam ilyen csinos fejecskét,
ilyen sugárzó arcot és kiteltet;
ünnep, ha rám szeme pillája egy-két
fölrebbenő, futó tekintetet vet:
s középen orra oly tündéri forma,
mintha lyukát fúrócska fúrta volna.
Ajka pirosabb két kaláris-ágnál,
s két sor fog benne tündökölve csillog,
fehérebben egy szép csikó fogánál,
s húsznál több jobbra-balra a kicsiny fog.
Tisztább az arca a kristálypohárnál,
s nem csúfító festék, mi rajta villog,
hanem a vér rózsája, könnyű pírja,
sosem láttam még szebbet arcra írva.
(Fordította: Sárközi György)
A Mediciek nagy vetélytársa, a Pazzi család – az itáliai hegemóniára törekvő IV. Sixtus pápa támogatásával – összeesküvést szőtt a Mediciek ellen, és 1478. húsvétvasárnap a katedrálisban rátámadtak a fivérekre. Giulianót sikerült megölniük, de Lorenzo csak könnyebben sérült meg, és el tudott menekülni. A merénylőkre kegyetlen megtorlás várt, a feldühödött tömeg az őket segítő pisai érseket is meglincselte.
A pápa ezután egész Firenzét kiátkozta, a Mediciek keze ügyébe eső vagyonát lefoglalta. Mivel ennek kevés eredménye volt, IV. Sixtus a nápolyi királlyal kötött szövetséget. I Ferdinánd seregei megindultak Firenze felé, melynek korábbi szövetségesei, Bologna és Milánó tétlenek maradtak. A háborút végül Lorenzo Medici kiváló diplomáciai tehetsége révén sikerült elkerülni: személyesen utazott Nápolyba, hogy békét kössön az uralkodóval. A siker tovább növelte népszerűségét, ő pedig megnövekedett támogatását arra használta fel, hogy biztosítsa a hatalmát megszilárdító alkotmánymódosításokat.
A művészetkedvelő művészetpártoló
Politikai sikereinél talán csak a művészet pártolása révén született alkotások jelentettek számára többet. A kor ismert, vagy éppen kevéssé ismert, de általa tehetségesnek tartott művészeit gyűjtötte maga köré, a reneszánsz olyan jeles képviselői fordultak meg Firenzében, mint Verrocchio, Leonardo da Vinci, Botticelli, Ghirlandaio és Michelangelo. Utóbbinak abban a megtiszteltetésben is része volt, hogy a Mediciek asztalánál étkezhetett, és a fejedelem társaságában vehetett részt az Akadémia találkozóin.
Lorenzo humanistához méltóan maga is kacérkodott a művészettel. Tehetségesen verselt (a latin nyelvvel szemben a toszkán nyelvjárást részesítette előnyben), foglalkozott építészettel, többek között a dóm homlokzatáról is készített tervet, kitartóan gyarapította a nagyapja által alapított családi könyvtárat, megbízottai több elveszettnek vagy megsemmisültnek hitt klasszikus művet kutattak fel. Igen tekintélyes gyűjteménye volt régiségekből és festményekből, ezek alkották később a híres Uffizi Képtár alapját.
Élete utolsó éveiben Firenze egyre inkább az éppen általa a városba hívott dominikánus prédikátor, Savonarola hatása alá került, aki kíméletlenül ostorozta kora romlottságát, sőt a fejedelmet is, akit az Antikrisztushoz hasonlított. Lorenzo 1492. április 9-én halt meg egy örökletes betegségben, amely lábának elüszkösödését okozta. Halálos ágyánál ott volt Michelangelo is, gyóntatónak pedig Savonarolát kérte, aki egyesek szerint megátkozta, mások szerint viszont megáldotta a filantróp Lorenzót. Legendák szerint Medici halála pillanatában villám csapott a Santa Reparata templomba.
A fejedelem halálával az itáliai reneszánsz aranykora is végéhez közeledett, fél évvel később az új világ felfedezésével új történelmi korszak köszöntött be. Firenzében rövid időre a „Krisztus köztársaságának” megteremtésén ügyködő Savonarola vette át a vezetést, aki 1497-ben felbecsülhetetlen értékű műkincseket vettetett a „hiúságok máglyájára”.
A Mediciek végül VIII. Károly francia király segítségével visszaszerezték a hatalmat, s még évszázadokig jelentős szerepet játszottak a város történetében. Lorenzo Medici két fia is a pápai trónra ülhetett, a másodszülött Giovanni X. Leó, míg fogadott fia, Giulio (meggyilkolt bátyja törvénytelen gyermeke) VII. Kelemen néven állt a katolikus egyház és az egyházi állam élén.
Lorenzo Medici, a bőkezű fejedelem és öccse, Giuliano síremléke – mindkettőt Michelangelo készítette – a firenzei Basilica di San Lorenzo Medici-kápolnájában ejti bámulatba a látogatót. A kápolna híres szobrokkal díszített, s falain néhol még láthatók Michelangelo eredeti rajzai. A két szimmetrikus síremlék szarkofágján két-két allegorikus alak, az Est és a Hajnal, illetve az Éj és a Nappal látható, amelyek a halál és a feltámadás, a kezdet és a vég elválaszthatatlan egységét jelképezik, a falfülkékbe pedig Lorenzo és Giuliano ülő figuráját helyezte el a művész.
