„Májusban kitáncolták a májfát. A májfa hatalmas, sudár jegenye volt; hosszú törzséről letisztították az ágakat, csak a koronáján hagytak valami lombot, annyit, mint egy napernyő.” Május elseje az ősi tavaszi ünnepkörhöz kapcsolódik, amit a munka ünneplésével gazdagítottunk.
A májusfaállítás a magyarhoz a szerelem és az udvarlás jele. Évszázados szokás, hogy a legények április utolsó éjjelén titokban színes szalagokkal díszített fiatal nyírfát állítanak kiválasztottjuk portája elé. Régebbi időkben a májusfaállítás arra is szolgált, hogy kijátsszák a szigorú falusi erkölcsi normákat. Aki ugyanis májusfát állított egy lánynak, az találkát beszélhetett meg, táncolhatott és május hónapban flörtölhetett is vele. Fiatal férfiak és lányok szinte csak ezen a módon ismerhették meg egymást – alaposabban.
Ma ellenben már más funkciót töltenek be a májusi szokások. A nőtlen férfiak újonnan alapított egyesületei számára nem annyira a rituális párválasztás a fontos, hanem inkább a vidámság és a szórakozás, lehetőség egy jó bulira. Újabban a trend is megfordul: nem a lányokat, hanem a fiatal férfiakat „árusítják ki” május elsején.
1890-től egy évszázadon át május 1. volt a munkások nemzetközi ünnepe, a munka ünnepe, az 1990-es évektől pedig a munkavállalók szolidaritási napja. Május 1-je ma a a természet újjászületésének szimbóluma munkavállalók szolidaritási napja.
Az előzmények a brit ipari forradalomig nyúlnak vissza: az utópista szocialista gyáros, Robert Owen 1817-ben tette közzé a munkások követeléseit, köztük az addig 10-14 órás munkaidő 8 órára csökkentését. Tüntetések és sztrájkok után Nagy-Britanniában és gyarmatain 1847-ben 10 órában maximalizálták a nők és gyerekek munkaidejét. 1856-ban az ausztráliai kőművesek és építőmunkások elérték a nyolcórás munkaidő bevezetését. Az I. Internacionálé 1866-os első kongresszusa már úgy fogalmazott: a nyolcórás munkanap bevezetését az első lépésnek tekintik a munkásosztály felszabadulása fel
Márai Sándor: Füves könyv
(részlet)
Az egyezkedésről
Mindennél fontosabb, hogy munkánkat, hajlamainkat és életütemünket egyeztessük a természet nagy és örök ritmusával. A hold járása, a szelek fordulása, a nap forrósága, az éjszaka áramai, mindez alakítja személyes sorsunkat, keddi vagy szerdai életrendünket is: az ember hallja, nagyon messziről, az intéseket és figyelmeztetéseket, a világmindenség óvó-igazító zörejeit… Egyszerre kell élni a nappal, a holddal, a vizek áradásával, a hideggel és meleggel: soha nem ellene, mindig belesimulva a világ összhangjába, a teremtés és pusztulás teljes rendjébe. Csak azok botlanak meg az életben, akik valahogyan belülről süketek a világ hangjai iránt.
Arról, hogy a szívünkkel is kell élni
De egyszerre kell élni szívünkkel is, azzal a másik életütemmel, mely titkosabb, leplezettebb, nehezebben megismerhető, mint a világ áramlásának rendje. Akinek szíve, készséges ütemmel, nyolcvanat ver, ne akarjon maratoni versenyfutók módjára élni. Állandóan hallani kell testünk és jellemünk titkos morzejeleit, e finom és erélyes üzeneteket, melyek megszabják életed igaz mértékét. Kinek érzékeit eltompította a becsvágy, a szenvedély, nem hallja többé e hangokat. Az ilyen ember teste, lelke és a világ üteme ellen él; emberhez nem méltó módon él, tehát embertelenül bűnhődik.
A hősiességről
A legnagyobb hősiesség, megmaradni munkád mellett, akár mit szól is ahhoz a világ. S ennél is igazibb hősiesség, megsemmisíteni munkádat, ha úgy érzed, nem tudtad tökéletesen megcsinálni azt, amire önmagaddal szerződtél. Élj a két szándék között, ne beszélj erről, élj teljesen feladatodnak és maradj könyörtelen műveddel szemben. Nemcsak az alkotáshoz kell erő; műved megítéléséhez is. Maradj szigorúbb műveddel szemben, mint amilyen a világ valaha is lehet.
Illyés Gyula: Puszták népe
(részlet)
Ajándékok – alkalmak a vidámságra
Májusban kitáncolták a májfát. A májfa hatalmas, sudár jegenye volt; hosszú törzséről letisztították az ágakat, csak a koronáján hagytak valami lombot, annyit, mint egy napernyő. Valamikor a májfát a lányos házak elé állították, minden ház elé egyet; később már az egész pusztára egyetlenegy jutott; ezt kezdetben a gazdatiszt lakása elé ásták, de attól fogva, hogy az egyik gazdatiszt neje az éktelen ricsajozás miatt ezt megtiltotta, más helyet kerestek neki. Az ököristálló előtt döngölték le a földbe, sorrendben ezt tartották a következő díszhelynek. Május elsején éjjel állították fel, így kívánta a szokás.
Gyurkovics Tibor: Május 1
(részlet)
Midőn még fölvonultak! Midőn Chicagóban még – 1884-ben – létrejött a május 1-je dicső ünnepe! „Nyolc óra pihenő…” azóta már a rock-dalosok karikatúrájává vált új kobzosok kezén, hiszen a valódi kapitalizmus, az igazi, vad és (mindenkor) elsöprendő, gyerekjátéknak bizonyult a lenini banditizmushoz képest, a milliós gulágok rémfoglyaihoz képest, a kapitalisták mint burzsoá vezetők ész-zseniknek bizonyultak a pártapparatcsíkok föld-buta kegyetlenkedéseihez képest.
Esterházy Péter: A szavak csodálatos életéből
(részlet)
Szokták mondani, az író szerszáma a nyelv. Ez majdnem igaz. Én szívesen látom az írót, magamat – mint kézművest. Még inkább kőműves. Kőmíjjes. Tégla, malter, rakni, nő a fal, leomlik, újra, föl-le, Kelemenné, szóval valami nő.
Itt kicsit megállnék mutatni valamit. A mondat arra lehet példa, hogy nemcsak én írom a mondatot, az is írja önmagát. Vagy másképp: hogy a nyelv is szerző. Az írásnál sok és sokféle összefüggésre lehet ügyelni, szimmetriákra, ismétlődésekre, eposzi állandó jelzőre, a leleményes komplexus, és akkor többnyire kiderül, mondjuk egy értő olvasásnál, ez akár még egy kritikusnál is bekövetkezhet, minden jó kritikus jó olvasó is, de nem minden rovar bogár, hogy rendszerint sokkal több összefüggés, nyelvi játék, mélység és sekélység található a szövegben, mint amennyit az író beletett. Egy más szempont szerint ezt úgyis lehet fogalmazni, hogy az rossz jel a munka minőségét illetően, ha csak az van a könyvünkben, amit beletettünk.
Jobb korokban ezt elfogadták közvetlen Isten-bizonyítéknak.
Szóval a következő történt (ezt persze becsületszóra kell elfogadniuk, így nincs bizonyító ereje, de nem is bizonyítani akarok, hanem mutatni): tehát írtam, hogy rakosgatjuk a téglát, nő a fal, és akkor eszembe jutott, hogy hány és hányszor kiderül, hogy amit fölraktunk estére, leomlott reggelre, hogy az nem is fal volt, hanem legjobb esetben árok – gondolatjel: ha egy napot végigírok és másnap sorról sorra kihúzom, tehát nem marad semmi, az két nap jó munka, nulla linea, sine dies -, innen logikus ugrás a Kőműves Kelemenné, aki nemdebár nő. Az én kis linkségem már nem emlékezett, csak a nyelv, hogy a mondat elején volt már egy nő, de nem asszonyállatként, hanem igeként, cherchez la verb! szolga, ám végül is a nyelv az úr.
Fotók: Fortepan, Pixabay
