Miért látogatott el Mária a szintén gyermeket váró Erzsébethez? Jézus édesanyja mit és mennyit sejthetett jövendő sorsából? Hogyan alakult és érett ma is virágzóvá a Mária-kultusz?
Már meggyújtottuk az adventi koszorút; előszedtük a karácsonyfa díszeket; egymásra figyelünk, ki minek örülne (és persze mit bír a több hónapi gyűjtögetés eredményeképpen kövéredő „karácsony” feliratú boríték); az idei évben szeretteinkkel online és telefonon folyamatosan tartjuk a kapcsolatot; a családokban eluralkodik a várakozás öröme; és tán még az is eszünkbe jut, hogy az adventi időhöz kapcsolódik Mária látogatása Erzsébetnél.
(Magyarországon régi szokás szerint július 2-án ünnepeljük Szűz Mária látogatását Erzsébetnél. Mivel ezekben a napokban kezdődnek az aratási munkák, és a katolikus magyarság minden munkáját a Szűzanya oltalma alatt végezte, ezért Sarlós Boldogasszonynak nevezték el az ünnepet.)
Vajon miért látogatta meg az angyali közléstől megrettent fiatal leány idősebb, de szintén gyermeket váró rokonát? A felvidéki M.S. mester közismert festményén két szép, viruló és boldog anya örvend egymásnak, reneszánsz öltözékben, napfényes táj ölén – az ábrázolás akkor is igaz, ha a ruhájuk nem ilyen lehetett, feltehetően a környező természet sem, a két anyát pedig minden festő olyannak képzeli, amilyennek a lelke mélyén látja őket.
Mária veszélyes úton
De hát miért is indult Mária öszvért nyergelve a veszélyes útra? Ha valahol nem létezett közbiztonság, a korabeli Júdeában biztosan nem, az út fáradságos, a hegység félelmes. Mégis barátnő-rokonhoz siet a magányos árva, riadtan a rászakadt titoktól, hiszen beszélnie kell valakivel.
Különböző múzeumokban gyakran találhatunk nagy mesterek képeslapokon reprodukált Madonna-képeit.
Legkedvesebb azonban e gyűjteményben a firenzei Fra Angelico „Angyali üdvözlet”-ének Máriája. Az „angyali festőnek” nevezett mester minden munkája fölött ragyog a fényküllőzött toszkán ég, ám az angyal szavait hallgató Mária komoly és halvány, a freskó szinei is szürkébe oldódnak, a szűz engedelmes beleegyezéssel vállalja küldetését, de korántsem riadalom nélkül.
Mit és mennyit sejthet jövendő sorsából? A végtelenség érintése félelmetes: a világokat teremtő Mindenható őt választotta ki, hogy általa lépjen emberi formában a földi világba. Mária bizonyára nem az emberektől félt – hiszen ha Isten kiválasztotta, meg is védi -, de a földi és a földöntúli találkozásának villámlásától, s az ismeretlen jövőtől bizonyára.
Áldott vagy te az asszonyok között…
Elmegy hát Erzsébethez, Zakariás pap feleségéhez, aki – mint annyian az ősanyák közül – élemedett korban várta első gyermekét, bizonyítva, hogy Istennél semmi sem lehetetlen; s akiből, őt meglátva, kitör az öröm: „áldott vagy te az asszonyok között, és áldott a te méhednek gyümölcse!” Erzsébet áradó boldogsága nyomán végre az ifjú szűz szívéből is kitör az eddig remegve érzett öröm: „magasztalja az én lelkem az Urat, és örvendez az én megtartó Istenemben!”
Mária imáját „Magnificat” néven őrzi a teológia, és olyan ez a rövid, ám csodálatos fohász, mint valami nagy tartóképességű híd: összeköti az Ó és az Új Szövetséget, hiszen Mária csaknem szóról szóra ismétli a hajdani Sámuel pap anyjának, Annának szavait; de összeköti az ökumenére törekvő keresztény felekezeteket is, hiszen éppen Luther Márton írta a legelmélyültebb és legátérzőbb magyarázatot a Magnificat-ról.
És itt jutunk el a kérdéshez: mi a különbség a római, a görög, a görögkeleti ortodox egyházak és a protestáns felekezetek Mária felfogása között? A különbség nem a tiszteletben van: semmi kétség, hogy a Megváltó édesanyját minden hívő ember tiszteli, értékelvén szeretetteljes anyaságát, engedelmességét, hitét, soha meg nem rendülő hűségét, melyet még a kereszt alatt roskadozva is megőrzött.
Mária kultuszok
A tisztelet és a szeretet tehát vitán felüli, a különbség a közbenjárás és a kultusz körül adódik. A protestánsok a „közbenjárás” szükségességét tagadják, mondván, hogy Jézus áldozata, az Atyához vezető engesztelő szeretete elegendő, sőt csorbul, ha emberi közvetítőt is keresünk. A kultusz pedig János Jelenéseiből ered, mikor is az apostol, a „fogadott fiú” a betlehemi születés-történetet költői látomássá emeli, és a „napba öltözött asszonyról” beszél, aki csillagkoronát visel, és a holdsarlón nyugtatja lábát. A protestánsok szerint „egyedül Istené a dicsőség”, és nem a napba öltözött asszonyt, hanem a názáreti műhelyben faforgácsot sepregető, egyszerű anyát zárják szívükbe.
Van azonban a kérdésnek szociológiai, lélektani vetülete is. A zsidó vallásból eredő kereszténység szigorúan patriarchális: Isten-fogalmában nő nem lehet jelen – miközben az emberi lény nemcsak Atya, de Anya után is vágyik. (Erdélyi Zsuzsánna lélegzetállítóan szép archaikus népi imádság-gyűjtéséből – „Hegyet hágék, lőtőt lépek” – kiviláglik, hogy a sokat szenvedett régi asszonyok mennyi tövises bánatot, kötényáztató könnyet hordtak Máriához, mert neki inkább el tudták mondani, ami a szívüket nyomta.) Akárcsak Mária Erzsébetnek! Mindazonáltal egyik felekezet sem tekinti „társmegváltónak”, imádandónak Máriát, és tiszteletének eltérők a teológiai és művészi formái. Anyai szenvedése minden hívőt megragad, olykor a hinni nem tudót is, mert személye mintegy fókuszpontba sűríti mindazt, ami a női létben szép, igaz és jó.
