Az első és talán az összes közül a legnagyobb tömegű magyarországi népességet érintő kitelepítés 1950. június 22-ről 23-ra virradó éjjel vette kezdetét, amikor a déli határsávból elszállították a vezetés számára „osztályidegennek” számító embereket.
Az első tömeges magyarországi kitelepítés 1950. június 22-éről 23-ára virradó éjjel kezdődött, a déli határsávból deportálták a hortobágyi pusztába az „osztályidegen elemeket”. Az ÁVH által irányított műveletet a legnagyobb titoktartás és szervezettség jellemezte. A végrehajtó szervek válogatás nélkül deportáltak egész családokat, sokszor az éjszaka közepén, csak néhány percet, esetleg órát hagyva a készülődésre. A deportálások célpontja a hortobágyi puszta volt. Az utolsó, nagyobb hortobágyi internálást 1953 januárjában Kunmadarason hajtották végre.
„– És milyen szobánk lesz anyámmal?
– Szoba – vakarta meg hátratolt kalapja alatt gyér hajzatát. – Szoba az csak egy van, de négy családot várok.
– És mégis, hol tud szállást adni?
Az öreg hosszan gondolkozott.
– Nézze, Gundel úr, ha úgy érnek ki a tanyára, hogy éppen nem vagyok ott, mondja a feleségemnek, mutassa meg a tyúkólat!
… Be is költöztem a tyúkólba, a büdösben sem kellett ringatni, másnap tájékozódtam. Volt főépület, középen konyha, jobbra a háziak lakószobája, balra a tisztaszoba, a Fábiánék lakhelye. Egy különálló kis házikó egykor cselédlakás volt, de a cselédek világa rég bealkonyult már: középen egy csöppnyi konyhában évek óta senki sem főzött, ott jártak keresztül jobbra a mi szobánkba a tyúkok, a balra fekvő helyiség pedig sokáig birkaistálló volt, ezt jelölte ki a háziúr Grosszmannéknak.
És másnap megjelent még egy idős anya és nevelt fia, ők az eső miatt a vonatban várták ki a reggelt. Csak a nyitott fészerben, kocsiszínben jutott nekik hely.” (Gundel Imre: Gasztronómiáról és Gundelekről)
Budapesten 1951-ben kezdődött meg a kitelepítési akció, arra hivatkozva, hogy a fővárosban kevés a lakás. A döntést május 5-én szűk körű bizottság hozta meg, amelynek Rákosi Mátyás, Gerő Ernő államminiszter, az Államvédelmi Hatóságot (ÁVH) vezető Péter Gábor és Házi Árpád belügyminiszter volt a tagja. Az intézkedés lényegében deportálás volt, mert az 1939. évi honvédelmi törvényhez kiadott két rendeletre alapozták, amelyek lehetővé tették, hogy azokat, akiknek jelenléte a közrend, közbiztonság vagy fontos állami érdek szempontjából káros az ország bizonyos területein, a rendőrhatóság kitiltsa, és az ország más helyén őrizet alá helyezze. (Annak idején e rendeletek alapján hurcolták el a magyarországi zsidókat.)
Budapestről május 21. és július 18. között 13-14 ezer embert költöztettek Békés, Heves, Hajdú-Bihar és Szolnok megyei kényszerlakhelyre, pontos számukat nem ismerjük. A kitelepítésekkel csaknem 5300 lakás vagy lakrész „szabadult fel”, ezeket a párt- és államapparátus munkatársai kapták meg, de valamennyi jutott belőle a nagycsaládos munkásoknak, továbbá művészeknek, tudósoknak is.
A hivatalos jelentés szerint „1951. május 21-től június 15-ig Budapestről a következő nemkívánatos elemeket telepítették ki: hat volt herceget, 52 volt grófot, 41 volt bárót, valamint hozzátartozóikat, 10 volt horthysta minisztert, 12 volt horthysta államtitkárt, 85 volt horthysta tábornokot, 324 volt horthysta törzstisztet, 67 volt csendőr- és rendőrtisztet, 30 volt gyártulajdonost, 46 volt bankárt, 53 volt gyárigazgatót, 93 volt nagykereskedőt, 105 volt nagybirtokost, valamint hozzátartozóikat. A kitelepítettek lakásait dolgozók, elsősorban sztahanovista vagy nagycsaládos ipari munkások kapták meg.”
A kitelepítetteket többnyire mezőgazdasági épületekben (barakkok, istállók, juhhodályok) helyezték el, és mivel ezek lakhatóvá tétele az ő feladatuk volt, kezdetben a szabadban laktak. Aki betöltötte 12. életévét, annak – folyamatos rendőri felügyelet mellett – napi 12 órát kellett dolgoznia, az őrök folyamatosan bántalmazták, megalázták őket. A zárt területet engedély nélkül nem hagyhatták el, látogatókat havonta egyszer, az őrparancsnok engedélyével fogadhattak. A megszokott körülményeikből kiszakított, mindennemű ellátás és anyagi jövedelem nélkül maradt, a mezőgazdasági munkához nem értő kitelepítettek az első időszakban csak azért nem haltak éhen, mert – a hatalom cinikus számításai ellenére – a befogadásukra kényszerített családok segítették őket.
A kitelepítéseknek az 1953 júliusában megalakult Nagy Imre-kormány vetett véget, de az intézkedések áldozatai nem kaphatták vissza lakásukat, sokszor még eredeti lakóhelyükre sem térhettek vissza.
Az Országgyűlés 2012. március 13-án határozatot fogadott el a kommunista diktatúra által elkövetett tömeges kitelepítések hatvanadik évfordulója alkalmából a kitelepítettek, valamint az őket befogadók emlékének megörökítéséről.
„A totális diktatúra kegyetlensége emberek százezreinek életét tette tönkre. Sokszor egy tollvonással húztak át jövőket, szakítottak el embereket korábbi életkörnyezetüktől, családjuktól, barátaiktól, fosztottak meg megélhetésüktől. A nemzeti emlékezés megköveteli, hogy megemlékezzünk a magyarság e történelmi tragédiájáról, a kommunista önkényuralom embertelenségéről, a kitelepített és meghurcolt honfitársaink tragikus sorsáról” – hangsúlyozta Rétvári Bence politikus az emléknap határozatának javaslattételekor.
A határozat megemlékezik az 1944 ősze és 1990. május 2. közötti időszak kivégzettjeiről, politikai elítéltjeiről, internáltjairól, kitelepítettjeiről és mindazokról, akiket ezen időszak alatt törvénytelenül meghurcoltak, különösen az 1950-es évek elején jogtalanul, tömegesen deportált és kitelepített családokról. Az Országgyűlés egyúttal támogatta és szorgalmazta olyan emlékművek felállítását, megemlékezések szervezését és oktatási anyagok készítését, amelyek a kitelepítések áldozataira, az őket befogadó családokra emlékeztetnek.
