100 éve született Losonczy Géza publicista, az 1956-os Nagy Imre-kormány államminisztere, az 1956. évi forradalom mártírja.
1917. május 5.-én született református lelkészcsaládban Érsekcsanádon. Apja, Losonczy Géza református lelkész volt, anyját Réthy Ilonának hívták. A szabálytisztelő, de rendkívül önálló és öntudatos fiú a debreceni egyetem francia-magyar szakán végzett, de már politizált is, a Márciusi Front egyik vezetője lett.
A marxizmussal megismerkedve szakított korábbi életfelfogásával, a Népszava kulturális rovatának munkatársa lett, írásaiban a szabad, demokratikus Magyarország eszméjét népszerűsítette. 1940-ben letartóztatták, 1942-ben illegalitásba vonult, Donáth Ferenccel ő készítette el a Békepárt németellenes memorandumát és tevékenyen részt vett a Magyar Front szervezésében is.
Kövér György által megírt életrajzból kiderül, hogy az 1945 tavaszán még polgári életformát élő, kicsit bohém, szabadszellemű, a kommunizmussal még csak ismerkedő újságíróból 1948-1949-re már sztálinista szemléletű, a feljegyzések szerint fennhéjázó és előítéletes szerző lett. Méltatlan szerepet vállalt el a Rajk-perben, 1949 szeptember elején a Szabad Népben megjelent vezércikke volt a leghangosabb és legdurvább pártja per és halálos ítélet előtt álló korábbi vezetője és társai ellen. Egy másik vezércikkben alaptalanul megtámadta Bartók Bélát.
1945-ben feleségül vette Haraszti Sándor újságíró, politikus leányát, Máriát, s még ebben az évben a Szabad Nép belpolitikai rovatának vezetésével bízták meg. Kövér György szerint Losonczy egy utópiában hitt, a szocializmus magyarországi megvalósíthatóságában hitt. 1946-tól az MKP, majd az MDP Központi Vezetőségének póttagja, 1949-től rendes tagja, 1947-ben képviselő, 1949-től 1951-ig a kommunista kultúrpolitikát irányító Révai József népművelési miniszter államtitkára lett. A proletárdiktatúra kialakítása után megkezdődő koncepciós perek egyik áldozatává vált: a publicistát 1951-ben koholt vádak alapján (a „selejtlista ügyre” hivatkozva, melynek során 120 ezer könyvet zúztak be) letartóztatták és 15 év börtönre ítélték. Összesen három évet töltött az ÁVH fogságában, ahol tüdővérzést és tbc-t kapott, és lelkileg teljesen belerokkant, majd egy évig börtönpszichózissal kezelték, de pszichés zavarai élete végéig megmaradtak. 1955 áprilisában rehabilitálták, felépülése után a Magyar Nemzet munkatársa lett.
Az átélt szenvedések, a párt politikájában való csalódás nyomán számot vetett önmagával. Részt vett a kultúrpolitika sztálinista fordulata ellen tiltakozó csoportban és sürgette a párton belüli demokrácia helyreállítását, a változást Rákosi leváltásától, a párt és kormány személyi összetételének megváltoztatásától remélte.
Az 1956-os forradalom idején, október 30-án Nagy Imre államminiszterré nevezte ki. Kezdetben nem helyeselte a varsói Szerződésből való kilépést és a többpártrendszert, de a november 1-jei kormányülés után megváltoztatta véleményét, Magyarország semlegességét Jugoszlávia mintájára képzelte el. Tildy Zoltán társaságában ő tartotta a kormány utolsó, november 3-i sajtótájékoztatóját. November 4-én a jugoszláv követségre menekült, innen távozóban fogták el 22-én a Nagy Imre-csoport többi tagjával és szállították Romániába.
A Nagy Imre-per másodrendű vádlottja lett volna, de a vizsgálat során kiújult tüdőbetegsége, éhségsztrájkot folytatott, idegrendszeri zavarok léptek fel nála. 1957. december 21-én – a bírósági tárgyalás megkezdése előtt – máig nem kellően tisztázott körülmények között halt meg a vizsgálati fogságban. Teljes rehabilitálása és ünnepélyes újratemetése csak a rendszerváltás küszöbén, 1989. június 16-án zajlott le. 1989. július 6-án a Legfelsőbb Bíróság „bűncselekmény hiányában” megszüntette a vele szembeni eljárást.
