Az emberiség történelme gyakran tűnhet „bolondok vásárának”. Marat meggyőződése, hogy újrakezdeni csak megtisztulva lehet, tehát meg kell szabadulni azoktól, akik az előző korszakot képviselik, le kell őket likvidálni.
Megkerülhetetlen a vérengzés? Vagy lehetne másként is csinálni? Lehet-e hatékony egy forradalom az életek kioltása nélkül? Van-e joga bárkinek is elvenni mások életét csodálatos eszmék, nemes elképzelések miatt? Van-e esély arra, hogy az idő múlásával ne torzuljanak el az eredeti gondolatok, vállalások, célok?
Jean-Paul Marat francia forradalmár 270 éve, 1743. május 24-én született. A svájci Boudry-ban, francia nyelvterületen, porosz fennhatóság alatt született szárd katolikus apától és genfi kálvinista anyától. Párizsban és Bordeaux-ban orvostudományt tanult, de diplomát nem szerzett, majd Angliában próbált praktizálni, több tudományos pozíciót is megpályázott, sikertelenül.
A rendkívül ambiciózus, de vagyon és pártfogó nélküli Marat esszéket írt politikai és orvosi témákról, neve egyre ismertebbé vált. 1776-ban visszatért Párizsba, ahol a király öccse testőrségének orvosa lett, arisztokrata páciensekre és vagyonra tett szert.
Bár nemzetközileg ismert volt már, az Akadémia azonban több alkalommal megtagadta, hogy tagjai közé fogadja, ezért 1786-ban lemondott udvari tisztségéről, hogy teljesen a tudománynak szentelje magát, főként az optika terén jeleskedett.
A francia forradalom előestéjén, amikor 1788-ban XVI. Lajos 175 év után ismét összehívta a parlamentet, igazán a politikába vetette magát. A Nemzetgyűlés vezetőivel hiába keresett kapcsolatot, ezután 1789 szeptemberében létrehozta A nép barátja című napilapot. Több eljárás indult ellene, többször vették őrizetbe, több alkalommal el is kellett menekülnie, de aztán újra meg újra elindította újságját, s ismét támadta a kormányt, a párizsi elöljáróságot, a Nemzetgyűlést. Lapját utánozni is kezdték: 1792-ben, amikor ismét el kellett hagynia Párizst, öt orgánum indult A nép barátja címmel, ironikus módon Marat-nak az általa annyira támadott rendőrség segítségét kellett kérnie a hamisítványok ellen.
Marat általános választójogot követelt, elfogadta a magántulajdont, de javasolta a progresszív jövedelemadót, a munkanélküliség ellen nemzeti műhelyek létesítését. Nem volt republikánus, és nem volt demokrata sem, a forradalom győzelmét a nép által választott ideiglenes diktátortól várta, így neki tulajdonítják a forradalmi diktatúra elméletét.
A monarchia 1792-es bukása után bejutott a Konventbe, ahol a radikális Hegypárt tagja lett, s dühödten támadta a girondistákat, akiket a köztársaság ellenségének tartott.
Azok válaszul vádat emeltettek ellene, de Forradalmi Törvényszék felmentette. Marat a párizsi tömegek bálványa lett, az 1793. június 2-i, jakobinus kormányt hatalomra juttató felkelés sikerét főleg neki tulajdonítják. Robespierre-nek és társainak azonban ezután már nem volt szükségük Marat-ra, aki egyre jobban elszigetelődött, súlyosbodó bőrbetegsége miatt otthonában dolgozott.
Élete 1793. július 13-án ért véget: egy idealista és politikailag tájékozatlan girondista lány, Charlote Corday fürdőkádjában döfte le, hogy megszabadítsa Franciaországot a terrortól. A négy nappal később kivégzett Corday tette épp az ellenkező hatást érte el: a terror csak új erőre kapott. Marat mártírnak kijáró temetésben részesült, nevét városok vették fel, szobrokat emeltek neki, hogy aztán a jakobinus diktatúra bukásával még tetemét is kitegyék a Panteonból.
Kultusza egy időben a Szovjetunióban kapott életre, ahol még keresztnévként is használták. Neve az irodalomba is bevonult, a német Peter Weiss „Jean-Paul Marat üldöztetése és meggyilkolása, ahogy a Charentoni Elmegyógyintézet színjátszói előadják de Sade úr betanításában” (1963) című darabja révén, 2013-ban a darabot zenés formában mutatták be a Kassai Thália Színházban.
