Milyen hatásai vannak a koronavírus-járvány okozta különleges helyzetnek a különleges fejlődésű gyerekekre, illetve az oktatásra? Milyen lehetőségeket kínál a krízis a pedagógia számára és milyen feladatokat kell megoldani a korszerűbb oktatás megteremtése érdekében?
Ezekre a kérdésekre válaszol az mta.hu számára írt összefoglalójában Gyarmathy Éva klinikai és nevelés-lélektani szakpszichológus, a Természettudományi Kutatóközpont (MTA Kiváló Kutatóhely) Kognitív Idegtudományi és Pszichológiai Intézet tudományos főmunkatársa.
A különleges nevelési igény és a távtanulás a 21. század fényében
A különleges nevelési igényű, atipikus fejlődésű tanulók közös jellemzője, hogy a tipikushoz képest sokkal érzékenyebbek a környezeti hatásokra, éppen ezért problémáik felhívják a figyelmet azokra a gyenge pontokra, hiányosságokra, amelyek egyébként csak észrevétlenül vagy elviselhető szinten okoznak zavarokat. Például a kiemelkedő és átütő tehetségfejlődést mutató tanulók alkalmazkodási nehézségei az oktatás és a tehetséggondozás terén meglévő hibákat nagyítják fel. A neurológiai alapú teljesítményzavarokkal küzdő tanulók sokféle szintű és irányú fejlődési eltéréseket mutatnak, és a jelenség egyre gyakoribbá válása felhívja a figyelmet arra, hogy
a 21. században az ismeretközlésre épülő egyentanítás, vagyis az egyféle tananyag, egyféle haladás, egyféle számonkérés nem tartható.
A különleges helyzetek hasonló hatást fejtenek ki, mint a különleges fejlődésű gyerekek, mert felnagyítják és kiélesítik a korábban nem vagy alig észlelt és félresöpört hiányosságokat, anomáliákat. A koronavírus-járvány okozta otthon tanulás és távtanítás most ezt tette az oktatással is.
Adjuk össze a fenti két különlegességet, és azonnal hatalmas problématömeggel, egyben óriási fejlődési lehetőséggel szembesülünk. Tekinthetjük mindezt krízishelyzetnek, amelynek a lényege, hogy a régi megoldások már nem működnek, de az újak még nem forrottak ki. Ha sikerül a krízis által felvetett kihívásokra adaptív választ adni, akkor hatalmas lendületet kaphat a fejlődés. Ha nem sikerül új megoldásokat beépíteni, az – mint minden fel nem vállalt krízis esetén – stagnáláshoz, rosszabb esetben visszaeséshez vezet.
A kulcs tehát meghallani és reagálni azokra a felmerülő problémákra, amelyek már eddig is egyre növekvő mértékben jelentek meg, de eddig még nem született rájuk megoldás. A pedagógusok igen nagy része rugalmasan tudott alkalmazkodni a hirtelen változáshoz, miközben az oktatásirányítás régi, „a tananyagot leadni/számonkérni” elvárásával nem segített. Ugyanez az elavult szemlélet akadályozza, hogy a négy éve elkészült kiváló Digitális Oktatási Stratégia megjelenhessen a gyakorlatban, pedig most nagy segítség lenne. Ehhez azonban 21. századi szemléletű oktatás is szükséges. A pedagógusok ezt meg tudják lépni, ha az oktatásirányítás nem akadályozza a folyamatot.
Újragondolandó újnak nevezett, de régi típusú Nemzeti alaptanterv, amely még egy másik korszak szellemében készült, és mostani bevezetése egyet jelentene a visszalépéssel, hiszen még ha a 21. század kihívásai nem ütötték is át a hazai oktatási rendszer ingerküszöbét, a koronavírus-járvány történelmi változást hozott az iskolákban is, és a pedagógusok képesek voltak a változtatásra.
Segítheti az oktatás valódi reformját a most kialakult különleges helyzet, és az atipikus fejlődésű, különleges nevelési igényű gyermekek sajátosságainak figyelembevétele. A 21. században ugyanis a tanításhoz nem a tananyagot kell meghatározni, hanem fejlődési célokat. Nem egyféle tananyaggal, egyféle tankönyvből, egyféle tanítást kell elvárni, hanem az inkluzív nevelést kell támogatni módszer- és feladatbankokkal, hogy sokféle diákjának válogathasson a pedagógus.
Az atipikus fejlődésről
Az atipikus fejlődés fogalma a nem mindig nyilvánvaló és nem mindig megbízhatóan azonosítható neurológiai alapú eltéréseket takarja. A zavarok gyakran együtt és különböző kombinációkban jelennek meg, mert a hátterükben azonos neurológiai eltérések azonosíthatók, amelyek megkésett és/vagy atipikus idegrendszeri éréshez vezetnek.
A neurológiai alapú teljesítményzavarok főbb csoportjai: tanulási zavarok, tanulási nehézségek (diszlexia, diszkalkulia, diszgráfia); kontrollzavarok (figyelemzavar, hiperaktivitás-zavar, impulzuskontroll-zavar); autizmusspektrum-zavarok egy része.
Mindezek az idegrendszeri sajátosságok veleszületett és/vagy szerzett neurológiai eltérésen alapulnak, és a környezet, így a tanítási módszerek meghatározó jelentőségűek a kialakulásukban. Optimális körülmények között nem vezet zavarokhoz az eltérés, sőt akár kiemelkedő tehetséggé is fejlődhetnek az egyébként jó képességű atipikus fejlődésű gyerekek.
Természetesen nem csak az oktatási intézmények számára jelent problémát e gyermekeknek megfelelő környezetet biztosítani, a nevelésük sok nehézséggel járhat a család számára is. A távtanítás és így az otthon tanulás többszörös kihívás az atipikus fejlődésű gyerekeket nevelő szülőknek és pedagógusoknak egyaránt, ugyanakkor néhány alapszabályt betartva igen hatékonnyá tehető.
Alapszabályok
Az atipikus fejlődésű gyerekeknek megfelelő fejlődést és tanulást biztosító szabályok a 21. századi tanulás alapvető szemléletét tükrözik: egyértelmű határok, tiszta szabályok; türelem – kevesebb = több; tevékenységben tartás.
Minden fejlesztésnek, tanításnak ez a három szabály a kulcsa, a különlegesek esetében azonban mindez hatványozottan jelentkezik, ezért sokkal következetesebben és intenzívebben kell az alapvető szabályokat betartani. Ha pedig a környezet is különlegessé válik, akkor megsokszorozódik az alapszabályok értéke.
Az atipikus fejlődésű gyerekek tanulását az idegi átvivőanyagok a szokásostól eltérően támogatják. Ennek a különlegességnek az egyik eleme például, hogy az örömhormonnak is nevezett dopamin gyorsabban szívódik fel, mint a tipikus fejlődésűek esetében. Ez azt jelenti, hogy azok a faktorok, amelyek ennek az agyi hormonnak a termelésében szerepet játszanak, kiemelt jelentőséggel bírnak a megfelelő környezet biztosításában.
A dopamin a magasabb fejlődési szinten lévő élőlények esetében többek között a környezet megismerését, explorációját is támogatja. Így a játék, aktivitás, újdonság, kockázat, siker és társas megerősítés, vagyis a tapasztalatok általi tanulás kap agyi jutalmat. A dopamin egy idő után felszívódik, hogy az élőlény újra és újra exploráljon. Ha ez a felszívódás gyors, akkor gyakrabban, sőt akár folyamatosan szükségesek a fentiek a tanuláshoz, mert a dopmain nem az öröm miatt fontos, hanem dopaminra van szükség a figyelem, az emlékezet és a kitartó tevékenység fenntartásához. Nem véletlen, hogy éppen ezeken a területeken is nehézségei vannak az atipikus fejlődésű agynak.
A 21. században viszont nem csupán az atipikus fejlődésű gyerekek idegrendszere tér el a tipikusakétól, hanem ez utóbbiaké is eltér a korábbi századok gyermekeinek idegrendszeri működésétől. A digitális, infokommunikációs világ rendkívül gazdag ingerkörnyezetével megemelte az agy ingerek utáni elvárásszintjét, vagyis a tipikus közelít az atipikushoz. Nem véletlenül növekszik azoknak a diagnózisoknak a száma, amelyek a gyerekek és az oktatás össze nem illéséről szólnak.
21. századi tanulás és tanítás görbe tükörben
A hazai oktatás nem volt felkészülve a 21. századra, amit az is jelez, hogy amikor egy 21. századi kihívás előtt áll, csak csökevényes válaszokra képes. Ez év márciusában hirtelen, egy hétvége alatt kellett volna az oktatásban a tananyagleadós, instrukciós, számon kérős pedagógusból innovatív, inkluzív, adaptív, játékosságra, a tanuló belső motivációjára építő tanulásszervezővé átalakulni.
A Máté-effektus – „Mert akinek van, annak adatik, de akinek nincs, attól az is elvétetik, amiről azt gondolja, hogy az övé.” – akcióba lépett. Ahol már megvoltak a 21. századi tanítás alapjai, ott is kemény munka volt felépíteni a távtanulási környezetet, de jelentős fejlődés történt. Ahol viszont ez a szemlélet még álmodozás szintjén sem jelent meg, ott semmi mást nem sikerült elérni, mint hogy igyekeztek a pedagógusok a korábbi módszereket egy új helyzetben alkalmazni. Ezzel terméketlen öszvért hoztak létre, amely a jelen pillanatban látszólag megoldotta a helyzetet, de perspektívája nincsen, és még rosszabb körülményeket teremtett a tanulás számára, mint ami az osztálytermi drill volt.
A vízválasztó nem ott húzódik, mennyire ismerte/használta egy pedagógus a digitális eszközöket, hanem ott, hogy mennyire rugalmas a pedagógiai szemlélete. Hiába informatikai zsonglőr egy tanár, ha az eszközöket arra használja, hogy a diákokat a régi módon információkkal árassza el, majd számonkérje rajtuk őket. Az elmaradott szemlélet a hatékony eszközök által csak még ártalmasabb, ahogyan ezt Bill Gates The Road Ahead (1995) című könyvében már leírta: „Az üzleti életben használt bármely technológia első szabálya az, hogy az eredményes működésre épített automatizálás növeli ezt az eredményességet. A második szabály az, hogy az eredménytelen működésre alkalmazott automatizálás növeli az eredménytelenséget.”
A könyvek, munkafüzetek, papírok pdf-re cserélése, a tanulnivaló és a feladatok kiadása x oldaltól y oldalig nem változtatja meg ezek funkcióját. A mindenkinek ugyanabban az ütemben ugyanazt adó pedagógus csak áthelyezi a tanítás problémáját a családra. A dolgozat és házi feladat lefényképezve küldése a pedagógusnak is öngól, mert kifolyik a szeme, mire harminc ilyen-olyan fotón kiolvassa a gyerekek munkáját.
Attól, hogy a pedagógus videókon nézhető, nem fog a tanuló jobban figyelni, mint az osztálytermi frontális helyzetben, sőt, ha a szülő nem őrmesterkedik felette, átvéve a pedagógus szerepét, akkor ez az ismeretátadási mód garantáltan eredménytelen. A szokásos ismeretátadás a távoktatásban nem oldható meg jól, és a szülőkre marad, hogy segítsenek a gyereknek megérteni, megtanulni a tananyagot. Emellett a feleltetés, visszamondás a Skype, Zoom stb. használatával nem igazán illik a predigitális pedagógia szemléletéhez, mert nem lehet eléggé ellenőrizni a tanulót. Az elavult pedagógiai szemlélet számára a legnagyobb probléma a távoktatásban, hogy nem tudja kontrollálni a diákok tevékenységét. Erre a problémára a jelen helyzetben szintén nem sikerült választ adni, így az oktatás a családokra terhelte a pedagógus ellenőrző szerepének nagy részét is.
A most távoktatásnak és digitális oktatásnak nevezett szörnyszülött se nem távoktatás, se nem digitális, hanem az eddigi hús-vér osztálytermi helyzet elektronikus változata.
Mindez az atipikus fejlődésű tanulók esetében különösen nagy problémákat okozott, de ahol a családi háttér és a pedagógus tudott változtatni a korábbi tanítási szemléleten, ott nagyon jól jártak a gyerekek. Ha végigvesszük, hogy akár egyetlenegy digitális eszköz nélkül hogyan teremthetnek az atipikus fejlődésű gyerekeknek hatékony környezetet egyes családok és pedagógusok, akkor kirajzolódik a 21. századi optimális tanulási környezet.
