„Mindenki azt látja, milyennek mutatod magad…” Niccoló Machiavelli olasz államférfi, politikus, író és történész, az újkori politikatudomány atyja 490 éve, 1527. június 21-én halt meg.
„Mindenki azt látja, milyennek mutatod magad, s csak kevesen érzik meg, milyen vagy valójában; s ezek sem merészelnek a többség véleménye ellen szólni…” (Niccolò Machiavelli: A fejedelem)
Niccoló Machiavelli 1469. május 3-án Firenzében született. Tekintélyes, ám elszegényedett családból származott, de ügyvéd apja gondoskodott humanista neveltetéséről. 1498-ban a firenzei második kancellária titkárává nevezték ki, majd a tízek tanácsának titkári címét is megkapta – talán mert sem a mediciekhez, sem az őket elűző Savonarolához nem állt közel. (A városállamban az első kancellária foglalkozott a külügyekkel, a második a bel- és hadügyekkel, a tízek tanácsának a követek fogadása és a külföldi vezetőkkel történő levelezés volt a feladata.)
„Tudvalevő, hogy az emberek megbosszulják az apróbb sérelmeket, mivel a súlyosakat nem tudják.” (Niccolò Machiavelli: A fejedelem)
Másfél évtizedes hivatali ideje alatt követként megfordult a pápai udvarban, a francia uralkodónál, a Német-Római Császárságban, 1502-ben találkozott Cesare Borgiával, aki mély hatást gyakorolt rá. 1512-ben a Mediciek visszatérését követően börtönbe zárták, de mivel vádat nem tudtak emelni ellene, szabadon bocsátották. Meghurcoltatását követően a városhoz közeli Sant Andreába költözött, ebben az időszakban születtek korszakalkotó művei és politikai renoméját is sikerült helyre állítania.
Politikatudományi és szépirodalmi művei közül több ma is jól ismert. Machiavelli 1513-ban írta Mandragóra című világhírű színművét, az olasz reneszánsz legjobb és legszellemesebb vígjátékát. A történet Boccaccio novelláira emlékeztet: egy nagyvilági ifjúnak megtetszik az öregedő és együgyű Nicia mester szép és erényes felesége. Orvosnak adja ki magát, a gyermekáldás után sóvárgó férj bizalmába férkőzik, s ravasz csellel – szinte a férj szeme láttára – elnyeri a hölgy szerelmét. A vígjáték a halódó középkor eszményeiből való kiábrándulást tükrözi, s az új kor embere tesz benne igazságot: elítéli az öregember és a szép ifjú nő nyilván szerelem nélkül, társadalmi kényszerből létrejött házasságát. Machiavelli műve formailag az antik vígjátékhoz kapcsolódik, de szereplői a kor jellegzetes alakjai: a hiszékeny, maradi jogtudós, a Párizst megjárt világfi, az élősdi kalandor, a hitet jól kamatoztató pap – ezért olyan eleven és érdekes ma is.
„Az emberekről ugyanis általában elmondhatjuk, hogy hálátlanok, ingatagok, színlelők; a veszélytől visszarettennek, harácsolásra hajlamosak; ha adakozó vagy velük, lábad elé vetik magukat, életüket és vérüket kínálják, amikor nincs rá szükség, mint már fentebb mondottam, de mihelyt szorult helyzetbe kerülsz, fellázadnak ellened. Amely uralkodó csak szavukra épített, s másként nem készült fel a baj ellen, tönkrejut; mert az olyan barátsággal, amely nem lelki nagyságból és nemességből ered, hanem úgy vásárlod meg, noha érdemes lennél rá, mégsem rendelkezhetsz, s amikor szükséged lenne rá, nem tudsz élni vele.” (Niccolò Machiavelli: A fejedelem)
A fejedelem című államtudományi munkája, amelyet 1532-ben adtak ki. A 26 részes könyvben az uralkodók helyes és helytelen cselekedeteit, az államvezetés problémáit elemezte. Legjelentősebb műve évszázadok óta viták tárgya; szellemiséges és mondanivalója a modern korban is képes feszültséget gerjeszteni. Üzenete ma is erős hatást gyakorol az olvasóra, gondolatai napjainkban is állásfoglalásra kényszerítik az embereket, s éppen úgy megosztják korunk politikusait és teoretikusait, mint egykoron. Milyen is legyen a hatékonyan kormányzó „fejedelem””? Fösvény vagy bőkezű, autokrata vagy liberális… esetleg populista? Gyakorolja a türelem erényét, vagy inkább könyörtelenül törjön a hazafias – esetenként önös – célok felé? Nincs új a nap alatt – a fenti dilemmák a mai társadalmat éppúgy pártokra tagolják, mint annak idején Firenze polgárait. „A cél szentesíti az eszközt” elhíresült mondatot sokáig Machiavellinek tulajdonították – Loyolai Szent Ignác mellett -, ám valójában nem A fejedelem-ben szól erről a témáról, hanem egy korábbi értekezésében: „Nagyon helyénvaló, hogyha Romulus vád alá is kerül e tény miatt, az eredmény fölmenti őt.”
A görög politikai filozófiával szemben abból indult ki,
„hogyan élünk, és nem abból, hogyan kellene élnünk”.
Az általa kidolgozott elmélet arra törekedett, hogy előmozdítson egy „teljesen új (politikai) rendet”. Kormányozni nála annyit jelentett, mint az embert megjavítani, kiemelve önnön adta gonoszságából. Ebben az utókor által legjelentősebbnek ítélt művében az egyeduralommal foglalkozott, s a XVI. századi politikai helyzetet, az itáliai állapotokat, az emberek romlottságát figyelembe véve arra a következtetésre jutott, hogy egy erőskezű fejedelemre van szükség.
Az egyeduralom két fajtáját különböztette meg, az örökletest és az új keletűt, emellett különbséget tett az arisztokrácia, illetve a népre támaszkodó hatalom között. Végkövetkeztetése szerint becsületesebb a nép által létrehozott egyeduralmat szolgálni. A kormányzás művészetéhez szükséges képességeket sorba véve úgy összegezte, hogy az etikai követelmények érvényre juttatása a politikai cselekvésben hiba – a fejedelemnek a politika törvényszerűségeit kell követnie.
Machiavelli mércéje a politikai hasznosság: a cselekvés mércéje a végcél, s bár nem írta le, azt sugallja, hogy a cél szentesíti az eszközt. További nagy jelentőségű műve a Beszélgetések Titus Livius első 10 könyvéről, amelyben a köztársaság felsőbbrendűsége mellett érvelt.
