“Ítéljetek el, nincs jelentősége. A történelem majd feloldoz engem” – mondta 1953-as forradalmi beszédében a 90 éves korában elhunyt diktátor, Fidel Castro. Hogy ez így lesz-e, arra nem tisztünk választ adni.
Fidel Castro a 20. század egyik legellentmondásosabb személyisége és a hidegháború nagy korszakainak egyik utolsó túlélője volt. Hivatalos adatok alapján 1926-ban, más források szerint 1927-ben született Oriente tartományban, Biranban. Apja Spanyolországból érkezett bevándorló, mezőgazdasági munkás volt, később birtokot szerzett, anyja kubai kreol, parasztlány. Nyolcan voltak testvérek, Fidel középiskoláit a jezsuitáknál végezte, majd a havannai egyetemen jogot tanult. Részt vett a diákok politikai harcaiban, 1950-ben kapott diplomát, három évig jogász volt, majd doktorátust szerzett. 1948-ban megnősült, 1955-ben elvált.
Már fiatalon a forradalmi eszmék híve lett. Fulgencio Batista 1952. december 10-én katonai puccsa után, amely diktatúrát vezetett be s kiszolgáltatta az országot az Egyesült Államoknak, Castro társaival beadványt írt a legfelső bíróságnak, ez megbélyegezte az államcsínyt és szankciókat követelt. 1953. július 26-án, a kubai forradalom első eseményén, száz fővel megostromolták a Moncada-laktanyát. A legendássá vált ostrom ugyan kudarcba fulladt, mégis megingatta azt a rögeszmét, hogy a Batista-rezsim megdönthetetlen. Ahogy Merle Moncada című dokumentumregényében írja, ez a nap a forradalom „keserű keresztelője” volt, tanúsága annak, hogy bár „nagy emberek nélkül nincs történelem”, a történelmet mégsem ők: a diktátorok, karizmatikus népvezérek, hanem az egyszerű emberek csinálják, élik-szenvedik meg. De ma már – hosszú évtizedek távolából – azt is megérthetjük, miért valóságosabb a hithű forradalmár, Che Guevara, mint a XX. század egyik önmagát túlélt mítosza, Fidel Castro… Az akció kudarca után Castrót 15 évre ítélték és száműzték. Két év múlva a nemzetközi tiltakozások hatására kegyelmet kapott és Mexikóba ment, majd hazatért, hogy harcba szálljon a diktatúra ellen.
1956. december 2-án a Granma nevű hajón 82 társával partra szállt Los Coloradasnál, Oriente tartományban, de Batista csapatai szétszórták őket. Castro 12 emberével a Sierra Maestra hegységben gerillaháborút kezdett. 1957 januárban elfoglalták a La Plata kaszárnyát. Testvére, Raúl Castro 1958 februárjában megnyitotta a második frontot, majd Camillo Cienfuegos és Ernesto Che Guevara csapatai az ország nyugati részén lendültek támadásba. Miután bevették a sziget közepén fekvő Santa Clarát, Castro kiadta a jelszót: Előre Havannába.
1959. január 1-jén megbuktatták a diktatúrát, Castro mint főparancsnok, majd kormányfő marxista-leninista programot hirdetett. 1961-ben lett a Kubai Szocialista Forradalom Egységpártja (1965-től Kubai Kommunista Párt) főtitkára. Földet osztottak, szövetkezeteket szerveztek, elkezdték felszámolni az analfabetizmust. 1960-ban az Egyesült Államok felmondta a cukor-megállapodást, erre Kuba államosította a cukoripart s az amerikaiak tulajdonait. 1961 januárjában az Egyesült Államok megszakította a diplomáciai kapcsolatokat, április 15-én bombázta Havannát.
Két nap múlva a Disznó-öbölnél 1300 kubai emigráns partraszállást kísérelt meg amerikai támogatással. A támadást 72 óra alatt visszaverték, a támadók többségét foglyul ejtették, Castro maga irányította a védelmet. 1962. februárban Kennedy elnök kereskedelmi embargót rendelt el Kuba ellen. Az amerikai fenyegetés miatt Castro Moszkva támogatását kérte. A Kubába telepített szovjet rakéták a hidegháború legélesebb válságát okozták 1962 őszén. A Szovjetunió végül visszavonta rakétáit, Washington pedig lemondott az intervencióról. Ettől kezdve Kuba egyre jobban a Szovjetunióhoz és a kommunista ideológiához kötődött.
Castro politikai nézete több írót és színészt vonzott Kubába. Hemingway 1939-ben költözött a kubai fővárostól 25 kilométerre lévő San Francisco de Paula melletti Finca Vigia-birtokra, ahol többek között a Nobel-díjjal jutalmazott Az öreg halász és a tenger című regénye is született. Amikor 1960 júliusában elhagyta Kubát, azt gondolta, hogy még visszatér a birtokra, kevesebb mint egy évvel később azonban véget vetett az életének az amerikai Idaho államban. Gabriel García Márquez így írt a politikus Ifjú éveim című önéletrajzi kötetében:
„A zord megnyilvánulások és a zabolátlan álmok embere ő, formális, régimódi neveltetés őrzője, óvatos szavak és egyszerű magatartás megformálója, aki mindent elutasít, ami nem a hétköznapi gondolkodást tükrözi. Arról ábrándozik, hogy tudósai megtalálják majd a rák ellenszerét, miközben kialakította világgal dacoló, markáns külpolitikáját egy olyan szigeten, ahol nincs friss ivóvíz, és amelynek fő ellensége nem kevesebb mint 84-szeres területet tud magáénak. Magánéletét pedig olyan diszkrét módon védelmezi, hogy intim viszonyai mára a legendáját övező legtalányosabb rejtélyekké nőttek. Hiszem, hogy ő korunk egyik legnagyobb idealistája, s ez talán legkiválóbb erényének mondható, de a legnagyobb veszélyeket is éppúgy magában hordozza.”
A földbirtokos osztályt egy új földreform felszámolta, bevezették a gazdaság központi irányítását, fő exportterméküket, a cukrot a szovjet tömb vette meg. 1962-ben a latin-amerikai népek konferenciáját Havanna rendezte. Kuba kilépett az Amerikai Államok Szervezetéből (AÁSZ), 1972-ben a KGST tagja lett, mind aktívabbá vált az el nem kötelezett országok csoportjában, 1975-ben katonailag segítette az angolai felszabadító mozgalmat, 1977-ben az etiópiai forradalmat. Castro 1976-ban államfő lett.
Az Egyesült Államok 1975-ben lazított az embargón, 1978-ban Kuba is az enyhülés felé nyitott: lehetővé vált az emigránsok hazalátogatása, a családok egyesítése. 1980-ban a rossz gazdasági helyzet miatt százezernél több kubai távozott Floridába a havannai kormány jóváhagyásával. Valóságos vagy vélt ellenfeleivel Castro keményen bánt el: 1989-ben agyonlövette Arnaldo Ochoa tábornokot, az angolai háború hősét. 1989-ben leomlott a berlini fal, a kelet-európai kommunista vezetők hatalmukat vesztették. Sokan azt várták, Castro is követi őket, ám alábecsülték őt. Kilenc amerikai elnököt élt túl, s kis országát jelentős világpolitikai szerephez juttatta. A Szovjetunió felbomlása és a világkommunizmus összeomlása miatt 1990-91-ben elszigetelődött, de belső ellenzéke nem tudott felülkerekedni.
A szovjet támogatás elmaradása viszont súlyos válságot hozott, az élelmiszeradagok csökkentek, korlátozták a benzin forgalmát, hiány volt gyógyszerben. Castro azonban ügyesen kezelte a válságot: az ellenzéket szigorúan kordában tartva korlátozott gazdasági reformokat vezetett be. Magánszemélyeknek engedte a dollár birtoklását, elfogadta a magánvállalkozást és tűrte a külföldi tőke behatolását. Mindezek nyomán megindult a gazdasági növekedés.
Castro hatalma nem csak a félelmen alapult, meggyőző ereje legendás volt. Gyengéje saját tévedhetetlenségébe vetett hite, senkit nem hallgatott meg, folyamatosan monologizált. Castro meggyőződése volt, hogy az egypárti szocialista rendszer az ő halála után sem változhat meg. Hosszú ideig gyakran jelent meg a nyilvánosság előtt és korához képest jól tartotta magát, több órás beszédeket mondott, és szabadon szónokolt.
Kis híja volt, hogy Fidel Castro ne érje meg a 80. évét, ugyanis születésnapja előtt pár nappal váratlanul életmentő műtétet kellett végrehajtani rajta, s máig sem derült ki a nyilvánosság számára, hogy miféle bélbetegség vitte majdnem sírba. Július 31-én titkárán keresztül jelentette be, hogy kényes bélműtéten esett át, és „ideiglenesen” átadja a hatalmat öccsének, az akkor 75 éves Raúl Castrónak. A bizakodó jelentések hamar Castro felépüléséről számoltak be, s kilátásba helyezték, hogy néhány hét elteltével visszaveszi a hatalmat, azonban ez nem következett be, s öt évvel fiatalabb öccse az évek múlásával fokozatosan hivatalosan is átvette az ország és a párt vezetőjének szerepét. Kényszerű visszavonulásának dacára Fidel Castro továbbra is fontos szerepet játszott a karibi szigetországban. Örököse és utódja, Raúl Castro gyakran nyilatkozott úgy, hogy mindig konzultál bátyjával.
Castro a közéleti rivaldafénytől távol, csendesen élt, mind a politikusok, mind az újságírók kevés felhajtást csaptak az agg forradalmi ikon körül, aki bár az utóbbi években nyilvános helyen ritkán (szinte alig) mutatkozott, még mindig hosszú árnyékot vetett a kubai társadalomra. Visszavonulása ugyanakkor egybeesett a baloldal „feléledésével” Latin-Amerikában, ahova Fidel mindig is exportálni akarta forradalmát. Brazíliában, Venezuelában, Ecuadorban, Peruban, Bolíviában, Argentínában, Uruguayban, Paraguayban, Salvadorban és Nicaraguában is változások vették kezdetét.
Fidel Catro Havanna nyugati részén lévő rezidenciáján élt feleségével, Dalia Soto del Valléval. Összesen nyolc gyermeke született, de egyikük sem foglalkozik politikával. Fidel Castro marathoni hosszúságú beszédek híján az írásban élte ki magát, „elmélkedéseinek” sorozatában kisebb-nagyobb rendszerességgel több mint 360 írást tett közzé nagy nemzetközi problémákról.
A politikust hívei nagy forradalmi humanistaként imádják, ellenfelei és ellenségei viszont könyörtelen zsarnoknak tartották. Ellenfelei (tévesen?) úgy hitték, hogy távozásával lezárult a forradalom is. Hogy mi történik Kubában, ha Fidel Castro meghal, elemzők általában azzal az egyszerű mondattal válaszolnak, hogy „eltemetik a történelmet”.
Betegsége óta Fidel Castro kerülte a nyilvánosságot, de a kommunista párt áprilisi kongresszusán személyesen is megjelent. Ez volt az a tanácskozás, amelyen a kubai forradalom történetében először Fidel Castro nélkül állt fel az új pártvezetés, és Fidel minden hivatalos pozíciója megszűnt.
Fidel Castro nyilvánosan támogatásáról biztosította az öccse által indított gazdasági reformokat, bár jelezte, hogy ideológiai szempontból nézve nem tetszenek neki az effajta „nyitások”. A pártkongresszus is jóváhagyta a piacgazdaság felé való nyitást, a külföldi tőke beengedését és a magánszektor erősítését célzó új gazdaságpolitikát. Egyes megfigyelők szerint azonban Fidel fékezte a csőd szélén álló gazdaság megmentésére indított változtatások végrehajtását.
„Raúl a parancsnok. Fidel átengedte neki a döntéshozatalt, de korlátokat is szabott, különösen a reformokat illetően, amelyek lassan és nagy óvatossággal haladnak” – véli Michael Schifter, az Amerikaközi Párbeszéd nevű, washingtoni székhelyű agytröszt elnöke.
Oscar Espinosa, a kubai belső ellenzék egyik legismertebb alakja viszont úgy látja, hogy Fidel Castro már a múlté, a történelemhez tartozik, a mai Kuba nem azonos 2006 Kubájával. Rámutatott, hogy a kommunista párt kongresszusán Raúl Castro hatalma megszilárdult, és „Raúl, aki nem demokrata, hanem pragmatikus politikus, igyekszik kijavítani a hibákat és kudarcokat, amelyeket bátyja hagyott hátra”.
