Lenin, Sztálin és Hitler neve egybeforrt a XX. század tragikus európai történelmével. Hivatalos adatok szerint 135 éve, született a grúziai Goriban Joszif Visszarionovics Dzsugasvili, azaz Sztálin, 1924-től haláláig a Szovjetunió vezetője.
Lenin, Sztálin és Hitler neve egybeforrt a XX. század tragikus európai történelmével. Sokan úgy gondolják, hogy ha a világtörténelemben a nácizmus képviseli az „abszolút rosszat”, akkor Sztálin rendszerének, amely Hitler, vagyis az „abszolút rossz” ellen harcolt a világháborúban, mégiscsak valahol a „jók” között a helye. Holott még ki se tört a második világháború, de Sztálin már tömegesen lövette agyon és éheztette halálra saját állampolgárait, és ezzel a háború alatt se hagyott fel. Még ma is nehéz szembesülni vele és nem könnyű elfogadni, hogy a XX. században két, önmagát a másik tagadásával legitimizáló rendszer közül mindkettő egyformán szörnyű politikai gyakorlatot képviselt, amely milliók halálához vezetett.
Hivatalos adatok szerint 135 éve, 1879. december 21-én (más források szerint 1878. december 18-án) született a grúziai Goriban Joszif Visszarionovics Dzsugasvili, azaz Sztálin, 1924-től haláláig a Szovjetunió vezetője.
Apja cipész, anyja cseléd és mosónő volt. Gyermekkorának sebhelyeit élete végéig viselte, kiváló tanuló volt, karizmatikus, ám veszélyes fiú, akit romantikus költőként méltatták és papnak tanítottak, ő azonban fanatikus forradalmárként találta meg a küldetést. Anyja akaratára került a tifliszi (tbiliszi) ortodox papi szemináriumba. Itteni olvasmányai, kapcsolatai ébresztették rá a nemzeti és társadalmi ellentmondásokra, ezért csatlakozott a helyi szociáldemokrata szervezethez. Illegális tevékenysége miatt kizárták a papneveldéből, ezután Koba néven dolgozott tovább a mozgalomban.
Bankrablásokat ötölt ki, védelmi pénzeket szedett, gyújtogatások, fosztogatások és gyilkosságok kötődtek a nevéhez, de banditaként is félig értelmiségi maradt. Ma már az is ismert, hogy botrányosan csapongó szerető volt, nők és törvénytelen gyermekek sorát hagyta maga után.
Ő volt a legfőbb összeesküvő és szabadulóművész, akinek páratlan leleményessége annyira lenyűgözte Lenint, hogy Trockijjal együtt egyik első számú csatlósává tette. Sztálin számára a paranoid, föld alatti forradalmárlét a természetes közeget jelentette. A gyilkos kaukázusi banditaharc és politikai gengszterség – párosulva a könyörtelen ideológiával – tette őt alkalmassá arra, hogy uralja a Kremlt, és hozzájáruljon a Szovjetunió megteremtéséhez.
1902 és 1917 között számos alkalommal letartóztatták, de ő sorra megszökött szibériai száműzetéseiből. A kiváló szervezőként ismert Koba, aki a párton belül a bolsevik irányzat hívének számított, azzal is (kétes) hírnévre tett szert, hogy úgynevezett expropriációkat (pénzszállítmányok fegyveres elrablását) szervezett forradalmi tevékenységének finanszírozása érdekében. 1912-ben beválasztották a párt Központi Bizottságába, 1913-ban már Sztálin néven jegyezte Marxizmus és nemzeti kérdés című brosúráját.
1917 márciusában a száműzetésből visszatérve a bolsevik párt központi lapját, a Pravdát szerkesztette, a novemberi pétervári felkelés előkészítésében nem vett közvetlenül részt. A hatalomátvételt követően nemzetiségi népbiztos lett Lenin kormányában, a polgárháború során a délvidéken az élelemellátást szervezte. Tagja volt a legszűkebb vezető grémiumnak, a Politikai Bizottságnak, a Szervező Irodának, 1922 áprilisában a párt főtitkárává választották. A nagybeteg Lenin sokáig titokban tartott politikai végrendeletében elmarasztalta Sztálint goromba modora miatt, a kezében összpontosuló túl nagy hatalom miatt rendkívül veszélyesnek tartotta, s még leváltását is felvetette.
Lenin 1924 januári halála után Sztálin került ki győztesen a párton belüli frakcióharcokból. A harmincas évek elejére ellenfeleit félreállította, jó részüket koncepciós perek után kivégeztette. A húszas évek elején bevezetett, a szabad versenyt megengedő NEP-rendszert erőltetett iparosításra épülő szigorú tervgazdálkodással cserélte fel. Az erőltetett kollektivizálás közben felszámolták a „kulákságot”, s mire 1933-ra befejeződött a kolhozrendszer kiépítése, milliók haltak éhen. A világ első „szocialista” államában tobzódott a terror, párosulva „a népek bölcs vezérének” személyi kultuszával.
A diktatórikus rendszer is közrejátszott abban, hogy a Szovjetuniót felkészületlenül érte a második világháború, amelynek megnyerése több mint 20 milliós emberáldozatot követelt. A győzelmet Sztálin világpolitikai terjeszkedésre is felhasználta: rendszerét „exportálta” Kelet-Európába, s miközben kis Sztálinok kerültek hatalomra Berlintől Szófiáig, az atomhatalommá vált Szovjetunióban deportálták a kollaborálással vádolt népeket, a hazatért hadifoglyokat, s továbbra is milliók tűntek el a Gulágon.
A generalisszimusz 1953. március 5-én halt meg, bűneit 1956-ban, az SZKP XX. kongresszusán tárta fel Nyikita Hruscsov. A volt szovjet birodalom számos helyén máig él a nosztalgia iránta, tavaly egy felmérésben harmadik volt egy arról rendezett felmérésben, ki alkalmas Oroszország dicsőségének szimbolizálására.
Robert Gellately könyve bemutatja a kommunisták és a nácik világuralomért folytatott harcát, dokumentálja a két diktatúra közötti hasonlóságokat és különbségeket.
