Karácsony Jézus Krisztus születésének és szeretetének és a családnak az ünnepe. Az ünnep fénypontja mindenütt a karácsonyi lakoma.
A karácsony estét és az utána következő két napot a díszes karácsonyfa, a betlehemezés teszi színessé és meghitté.
A falusi ház legjobban tisztelt bútordarabja mindig is az asztal volt. Megteríteni csak ünnepeken szokták. Karácsonykor piros csíkos terítőt tettek az asztalra. A piros az öröm színe. A karácsonyi abrosznak varázsereje volt, bőséget, egészséget hozott. Az asztal alatt szalmát helyeztek el, a betlehemi jászolra emlékezve és emlékeztetve. Tettek ide gabonával teli kosarat is, és néhányat a legfontosabb mezőgazdasági szerszámok közül, amelyektől a termés függött.
Karácsonykor a fő étel a pulyka (Esetleg gesztenyével töltve, s párolt aszalt szilvával, vagy mi még jobb, fűszerezett borban eltett mandulás szilvával körítve.) és a diós-mákos bejgli.
Meghatározott étrendje volt a vacsorának. A vacsora végéig a gazdasszonynak azért nem volt szabad felállnia az asztaltól, hogy a kotlósai jól üljenek, a gazdának pedig azért, hogy el ne szálljanak a méhei. Aki az asztalra könyökölt, az kelést kapott.
Egyes vidékeken terítettek a család halottainak is, és gondoskodtak a lelkekről, az angyalokról is: diót dobtak a számukra a szoba sarkaiba. Szinte valamennyi karácsonyi ételnek volt mágikus jelentősége. Például a bab, a borsó, a mák bőséget biztosított a fokhagyma védte az egészséget, rontás elhárítására diót használtak, a méz az egész életet édessé tette.
Más vidékeken karácsonykor kútba dobtak egy almát, és vízkeresztkor kihúzták, és a család közösen elfogyasztotta, hogy az új esztendőben egészségese legyenek.
A karácsonyi alma még sok mindenre jó volt. Aki evett az almából, ha a következő esztendőben eltévedt valamerre, az almára gondolva hazatalált.
A gazda elvágott egy almát. Ha magot is vágott, a következő esztendőben rossz idő, ha a magok épen maradtak, jó idő volt várható. Azt is hitték, hogy aki férges almát választ, a jövő évben meghal. Általában az alma az egység, az egészség, a szépség, a azserelem szimbóluma volt.
Magyarországon a mézeskalácsosok voltak az első édességkészítők, akik mint szolgaiparosok, a kolostorokban és más egyházi szervezetekben, királyi, főúri, és egyházi birtokokon, a katolikus vallás elengedhetetlen eszköze, a viaszgyertya öntése mellett készítették a mézeskalácsot. Csak a XIII-XIV. században kerültek ki az egyházi irányítás alól és váltak árutermelő iparosokká. A XV. század végéig monopolhelyzetet élveztek az édességkészítésben, amikor a cukor megjelenésével a finom sütők édes, mandulás süteményeket kezdtek sütni, illetve a gyógyszerészek szállítottak cukrot és a belőlük készült csemegéket a nagyobb udvartartásokba. A mézeskalács hagyománya azonban azóta is fennmaradt, elsősorban a karácsonyhoz és más ünnepnapokhoz kapcsolódóan.
A karácsonyi lakomából az állatok is kaptak. A morzsát összegyűjtötték és kiszórták a madaraknak, illetve kivitték a szőlőbe szétszórni, hogy az új évben termés legyen.
