Bródy Sándor, az elegáns úr

„Az igazi elegancia nem a szabótól, meg a ruhától van, hanem hogy ki hogyan tudja viselni” – vallotta a 155 éve született Bródy Sándor író, drámaíró és publicista, a „magyar Zola”.

„A világ minden könyvébe se lehet leírni még egy ember történetét se!”

Bródy Sándor Egerben született 1863. június 23-án tizennegyedik gyermekként. Édesapja, Bródy Jakab egri foltozószabó, édesanyja, Blau Katalin volt. A ciszterci rend egri főgimnáziumában 1874–1876 között járt, azonban nem volt túl jó tanuló, sokkal jobban érdekelte a maga körülötti világ, mint a könyvek tartalma. A fiú a szegénysorúak szűk világát, műveltségét ismerte meg, ezt mutatta be első kötetével, a Nyomorral, amellyel a korabeli irodalom középpontjába került. Ifjan a magyar naturalista-realista írás atyja lett. Gyorsan befogadta az irodalmi közeg, és nem tartott soká, hogy a budapesti művésztársaság ismert figurája legyen.

„Egerben születtem. Születésem éve abszolút bizonytalan, csak a jóisten és Rót suszter tudja. A suszter kománk volt, és amikor megházasodtam – és »papucsokra« volt szükségem –, megesküdött, hogy 64-ben születtem, de kevés vártatva reá meghalt. Tehát lehet, hogy az ötvenedik évet taposom, de éppen úgy lehet, hogy negyvenéves vagyok. Tíz év se ide, se oda, annak, aki, mint én, hallatlanul változatos, meglepő és valószínűtlen életet élt. Nem akartam semmi lenni, nem is lettem semmi s most vagyok azon a ponton, hogy kezdjek valamit. Végre is pályát kell választani, szeretnék festő, vidéki körorvos, fiatal riporter lenni. … Nem vagyok sorsommal elégedetlen. Az édesanyám, aki 89 esztendős korában, csak néhány esztendeje, hogy meghalt, egyetlen egy fekete ruhát hagyott rám, mint összes örökséget, a ruha zsebében, a temetés után megnéztem, benne volt minden vagyona, egy fekete keretes szemüveg s az én utolsó levelem. Nekem tetszik a gondolat, hogy én utánam se maradjon más, mint egy szál frakk, abban egy szemüveg s valami naiv leánynak az utolsó levele. Stílusának kell lenni az embernek, és azt hiszem, hogy nekem volt. Keveset tanultam, keveset tudtam, nem sokat dolgoztam, igazán rosszat nem cselekedtem, és kevés hiányzott ahhoz, hogy jó költő legyek. Céljaim, ambícióim? Az élet célja az élet, én kiéltem, akármelyik pillanatban újra folytatom ott, ahol elhagytam. …Most pedig kedvem volna valamit mondani életem tanulságairól. Semmi tanulsága sincs. Könyveimről? Egyetlen könyvem sincs. A kis kutya az utcán jobban érdekel, mint akármilyen remekmű. 
Irodalmi tervezéseim? Vázlatom, az van egy szekérre való: fiatal koromban nagyon művelt ember voltam. Amikor e sorokat írom, nagyon furcsa hangulatban vagyok és erősen képzelődöm: egy kis sovány fiút, édeset, hívőt látok a messze távolban. Ez voltam, hová szöktem el – magam elől? Az akkori friss lényem olyan ismerős, a mostani annyira idegen. Benézek a tükörbe: ki ez a különös ősz ember?” (Születtem… Magyar írók önéletrajzai)

Romantikus alkat volt. Megesett, hogy szerelmi bánatában öngyilkosságot kísérelt meg. Egy községi esküvőn találkozott Rosenfed Bellával. A lány különleges szépsége, tartása, egyénisége azonnal felkeltette érdeklődését. Feleségével való megismerkedésének történetét Bródy el is árulja A szerelemről című novellájában:

„A szertartás kezdődött, a pap föllépett a szószékre s beszélni kezdett: „Máté evangéliumá”-ból indult ki… A tanító és menyasszonya fáradtan egy kissé, de láthatólag túl boldogan álltak az első pad előtt. Új szalonruhájában a férfi még esetlenebb volt. A menyasszony elálló, durva mollruhájában, pomádéval simára és fényesre fésült hajával, suta fejével: olyan sivár, olyan fakó. Alig lehettek teljesen öntudatuknál s mégis végtelen szerelemmel, mámorral teli tekintetet loptak egymásra.
Mellettem a nyoszolólányom – a járásbíró leánya – unatkozva nézett maga elé. Rettenetesen tudott unatkozni ez a fiatal, alig tizennyolc éves leány. Arcán a türelmetlenség kifejezése, alakján ideges izgultság. De ezek a torzító vonások se tudták elrútítani.
Ragyogó vörös haja, vakító fehérségű arcszíne, nyúlánk, ideges alakja, külön-külön is széppé tudott volna tenni egy fiatal leányt, hát még így összevéve, az egészségtől, az üdeségtől duzzadva – egyen, egyben.
Megérezte, hogy ránézek s reám vetette hosszú metszésű, világoszöld nagy szemeit, melyekből szinte bántó élességű értelem és világos látás sugárzott felém.
– Miért néz rám olyan merően? – kérdé tőlem csodálatosan lágy suttogással.
– Azt nézem, hogy milyen szép ön.
– Hát ön is ilyen gyenge… Milyen kár, pedig épp az imént gondoltam önre s elhitettem magammal: ön más, mint a többi. De amikor arra gondoltam, hogy tudnám-e önt csak ezred­résznyire is úgy szeretni, mint az a lány ott a maga barátját: hát nemmel feleltem magamnak. Pedig mennyivel különb ön ott annál a vőlegénynél…
– S ön mennyivel fölötte áll, milyen hasonlíthatatlan magasságban ott ama leány felett…
– Szóval kölcsönösen bámuljuk egymást…
– Én ezer báját tudom önnek.
– És én önnek száz előnyét látom…
– Tudjuk tehát kölcsönösen: kik és mik vagyunk. És én szeretném: szeretni önt.
– Talán kacér vagyok… de mintha én se bánnám…
A prédikáció eközben véget ért. Karon kellett fognom a nyoszolyóleányomat s vele az új pár mögé állnom.
– Ugye, jó ezeknek: – susogtam alig hallhatólag.
– Jó, de hiszen vakok… – súgta vissza a leány…
„Hiszen vakok!” – hangzott fülembe a vigasztalás, amint a szertartás végeztével karonfogva a kis szkeptikust, kimentünk a templomból.
„De hiszen vakok!” – hangzott mindegyre fülemben a vigasztalás.
Vajon azok-e, vajon nem mi vagyunk-e a vakok, akik tudunk s tágra nyitott szemekkel, kicsinyes kutatással bemeredtünk az óriási, kikutathatatlan életbe?…” (Bródy Sándor: A szerelemről)

Bródy karcsú, szép fiatalember, persze nemcsak a kávéházakba járt szívesen. A színházi kritikák ürügyén művészeti titkárok, direktorok irodáiba és színésznők öltözőibe is… „Rendkívül erotikus természet” – írta róla fia. Sikerei, legendás sikerei voltak. Bálokra, bankettekre járt, s egyik-másikról több hasábos tudósításban számolt be, s ezek már-már irodalmi munkának számítottak. Bródy Kolozsvárott is a művészvilág egyik kedvence volt. Sokáig emlegették, borozgatáskor azt mondta, a nedűhöz jól csúszik Mari néni. Amikor belépett, négy hónapig segédszerkesztő volt az Erdélyi Híradónál. Itt is külön rovatot kapott, hiszen a bálok és botrányok része az irodalomnak is. Az első EMKE-bálról (Erdély-részi Magyar Közművelődési Egyesület) színes tudósításokat írt. „Bródy zsebrevágta az előleget, hazament, a tükör elé állt, nekiesett hajának a kefével, és belefésülte a homlokába, tiszta inget, gallért szedett elő a szekrényből: frakkot vett fel, báli cipőt húzott, fejébe nyomta a cilindert, magára borította a havelockját, és beült a gyorsvonatba – jegyezte le róla Roboz Imre. – Ment a kolozsvári bálba, mintha csak itt tartották volna a Vigadóban, a szomszédban. S három esztendő múlva érkezett vissza, ahogy távozott. Ugyancsak a frakkban, a haja azonmód lógott a homlokába, a zsebe üres s a szíve tele női arcképekkel.”

Már felesége volt Budapesten, amikor színikritikusként Kolozsvárra keveredett, beleszeretett az ünnepelt színásznőbe, Hunyady Margitba, s nem zavartatva magát Pesten hagyott családjától, néhány évig vissza sem tért a fővárosba. Sándor fiuk a színésznő édesanya vezetéknevét kapta, és viselte egész életében. A gyermek jó ideig Kolozsvárott nevelkedett, csak Hunyady Margit – akinek szerelme Bródy iránt élete végéig megmaradt, de nem törekedett a kapcsolat felmelegítésére – halála után vette magához Bródy. Együtt nevelte házasságából származó fiával, Andrással. S bár gyermekeihez őszinte szeretettel ragaszkodott, kalandjai és életmódja szétrombolta a családi kereteket, Bródy szállodába költözött, majd 1898-ban felbontották a házasságot.

Az 1903-1905 közötti időszakban Ambrus Zoltán és Gárdonyi Géza közreműködésével szerkesztette a Jövendő című hetilapot, amely a Nyugat előfutára volt. Ebben a korabeli társadalom visszásságait bírálta. Közben Erdős Renée írónővel volt viszonya. Szakításukat követően az érzelmeit szenvedélyesen megélő Bródy 1905 nyarán, Semmeringen öngyilkosságot kísérelt meg. Miután felgyógyult, ismét újságíróskodott a Pesti Hírlapnál, a Napnál, az Ujságnál és Az Estnél. 

Bródyról úgy mesélték, nemcsak jóképű volt, de rendkívül elegáns is. Jól szabott ruháit remekül viselte. Hogy hol tanulta, hol leste el a megjelenés titkát, senki sem tudta. Otthonról aligha hozta, inkább ösztönösen érezte. A társasági életet kedvelte, a társaságok is kedvelték őt. Egykori feljegyzések szerint szívesen járt vendéglőbe, járatos volt a konyhaművészetben is.