„Egy gyilkosságot meg lehet bocsátani, egy teázásnál elkövetett szentségtörést soha” – tartja a kínai mondás.
A teázókat ma is a különcködés, sőt a sznobizmus légköre veszi körül. A kávéscsészét könnyen magunk elé tudjuk képzelni Ikea-asztalon is, a teáscsésze viszont inkább az ikebanát juttatja eszünkbe. Egy csésze teában negyven milligram koffein van, két és félszer kevesebb, mint egy csésze kávéban. A teázás a nyugalom légkörét árasztja, amelynek gyökerei egészen a teázás méltóságteljes ázsiai szertartására nyúlnak vissza.
A teaivás a tea elkészítésével kezdődik. Hírességek más és más módon viszonyulnak ehhez a szertartáshoz. Thomas Mann például maga készítette el reggeli teáját. Nietsche véleménye szerint ki-ki a maga ízlése szerint állapítja meg a tea erősségét és a kicsivel is gyengébb reggeli tea egész napra bosszússá teszi az embert.
A teavíznek gyorsan kell felforrnia, de aki eközbe idegesen toporog a teásfazék mellett és percenként belekukkant, az elárulja kezdő mivoltát. „A watched pot doesnÍt boil” (a teavíz, ha fiygeljük, nem forr fel) – tartja az angol mondás. Ügyelni kell rá, hogy amikor a teát leforrázzuk, a víz bugyborékoljon, de tíz másodpercnél ne tovább, mert különben túl sok oxigén megy veszendőbe. Kivételt képez ez alól a zöld tea, mert annak elkészítéséhez legfeljebb 70-80 Celsius fokra szabad melegíteni a vizet.
Ennél persze sokkal egyszerűbben készítették el az első teát Krisztus előtt 2737-ben – legalábbis a kínai hagyomány szerint. A fáról, amely alatt Sen Nong császár pihent, véletlenül levelek hullottak a forrásban lévő vízbe és így a fa „vadteának” bizonyult.
Az európaiak közül a portugálok voltak az elsők, akik Japánban belekóstoltak a teába, illetve a teázás társadalmi élvezetébe 1560 táján. Megindult a tealevél importja, és hamarosan a gazdag franciák és hollandok körében is népszerű lett a teaivás. Az angol teázás valójában úgy kezdődött, hogy 1661-ben a portugál Braganza Katalin lett II. Károlynak, Anglia, Skócia és Írország királyának a felesége, márpedig akkoriban a tea már kedvelt ital volt Portugáliában.
Aki ezek ismeretében még mindig ott tart, hogy tealevelet szór forrásban lévő vízbe, teatartó ezüsttojásba préseli a füvet vagy éppenséggel zacskós teát fogyaszt, az magára vessen. Marcel Prousttól, aki köztudottan hársfavirágteában fürdette kedvesét, Madeleine-t, egy alkalommal megkérdezték, hogy „melyik újítást utálja a leginkább?” Az író mély undorral a zacskós teát „emelte ki”. Mindez és a teaivás kultuszának még sok más érdekessége Stephan Reimertz könyvében olvasható.
A szigetországban hamar elterjedt a teázás, a „délutáni tea” általában 3-5 óra között vált divatossá. A teát azonban tejjel fogyasztották az angolok: a csészékbe először hideg tejet öntöttek, nehogy a finom porcelán a forró teavíz miatt megrepedjen. Tejes teából ma is jó néhányat megisznak – otthon, munkahelyen és társaságban egyaránt. Statisztikák szerint az Egyesült Királyság polgárai naponta 150 millió csésze teát öntenek magukba.
A teázás persze nemcsak élvezet, hanem epidemiológiai vizsgálatok szerint igen egészséges is. Állatkísérletek jelezték, hogy a tea alkalmas a legkülönbözőbb rosszindulatú daganatok megelőzésére. Kedvező tulajdonságát elsősorban erélyes antioxidatív hatásával magyarázzák.
Egy tíz évvel ezelőtt történt felmérés kimutatta, hogy Hollandiában a vizsgált személyeknek az a harmada halt meg a legkisebb arányban infarktusban vagy agyi katasztrófában, amelyik a legtöbb teát fogyasztotta. Ezzel szemben az aorta elmeszesedése azok között a rotterdamiak között volt a legelterjedtebb, akik a legkevesebb teát fogyasztották. Amerikai adatok is vannak: a bostoni körzetben végzett felmérés résztvevői között a szívroham kockázata csaknem fele volt abban a csoportban, amelyiknek tagjai naponta legalább egy csésze teát megittak, azokhoz képest, akik egyáltalánnem teáztak.
