„Nem győz az ember eleget gyönyörködni a vásárcsarnokokban, Budapest eme legújabb nevezetességeiben. Különösen pedig az óriási nagyságú központi csarnok az, – ott a pompás Ferencz József-hid és vámpalota szomszédságában…” Idén 125 éve avatták fel Budapest legnagyobb vásárcsarnokát, a Központi Vásárcsarnokot a Vámház körúton.
„Nem győz az ember eleget gyönyörködni a vásárcsarnokokban, Budapest eme legújabb nevezetességeiben. Különösen pedig az óriási nagyságú központi csarnok az, – ott a pompás Ferencz József-hid és vámpalota szomszédságában, – a mely még a fővárosi ember szemében is valóságos látványosság számba megy.
Ott vannak aztán mindjárt a szomszédságban a gyümölcsös, zöldséges kofák beláthatatlan telepei, elkülönítve szépen egymástól, tisztán, csinosan, példás rendben. Narancs, czitrom, alma, szamócza, cseresznye, spárga, retek, saláta, zöld borsó s minden egyéb gyümölcs és zöldség, szép rendben, roppant tömegekben sorakoznak egymás mellett s önként kínálják magukat a vevőnek a mi különben szükséges is, mert a kofáknak immár ezt nem lehet cselekedni. Ott olvasható ugyanis a falakon szanaszét a kemény tilalom, hogy a vevőkre nem szabad kiabálni: ide jöjjenek, amoda ne menjenek, stb. mint ez hajdan a Dunaparti ősi telepen olyan szokásos volt. Hagyni kell a vevőket a maguk tetszésére: hadd nézegessenek végig zavartalanul mindent, azután vásároljanak ott, a hol nekik legjobban megtetszik valami. Legfeljebb az a kis ártatlan „tévedés” nem jön büntetés alá, ha egyik-másik nyájas kofa, valamelyik tekintélyesebb kinézésű szakácsnét szándékosan „nagyságának” néz és tisztel. Ez nem igen árt senkinek a szakácsnénak jól esik, az előzékeny kofának meg jövőre is biztosítja a vevőt.” (Forrás: Vasárnapi Ujság, 1897. junius 6.)
Az 1867-es kiegyezés után a magyar főváros szédületes ütemben fejlődött, a Pest, Buda és Óbuda 1873. évi egyesítése után létrejött Budapest népessége néhány évtized alatt megkétszereződött. A lakosságot sokáig még a belvárosban is nyílt árusítású piacok látták el, ám ezeken a rendezetlen, nagy területű helyeken szinte lehetetlen volt érvényesíteni a köztisztasági, higiéniai szempontokat, és a vevők sem mindig voltak biztonságban.
A fővárosi közgyűlés hosszas előkészületek után 1891-ben írt ki tervpályázatot vásárcsarnokok építésére a Belváros egymástól viszonylag távol eső pontjain, a Fővám térnél, a Rákóczi téren, a Klauzál téren, a Hunyadi téren és a Hold utcában.
A legjelentősebb beruházás a Központi Vásárcsarnok volt, amelynek helyét a Fővámház épülete mögötti Sóház-telken jelölték ki. A nemzetközi pályázatra kilenc munka érkezett, a zsűri Pecz Samu műegyetemi tanár terveit fogadta el, az építkezésbe 1894. június 25-én fogtak bele.
A kovácsoltvas szerkezettel fedett épület alapterülete 8363 négyzetméter, a 60 méter főhomlokzatú csarnok bazilikás belső terű főhajója 28 méter magas, 150 méter hosszú. A falakat különböző árnyalatú vörös és sárga téglaburkolattal fedték, a tetőt mázas kerámiacserepekkel, a homlokzatot Zsolnay-pirogránittal borították. Az árusítóhelyek berendezéseit és a vasszerkezeteket a Waagner és a Schlick gyár készítette, a porcelán- és majolikaburkolatok a pécsi Zsolnay gyárból kerültek ki. A költségek 1 millió 900 ezer forintra rúgtak, csaknem annyiba, mint a másik négy csarnoké összesen.
A csarnok belső terét két oldalra osztották, az egyiken a kiskereskedők, a másikon a nagykereskedők kaptak helyet. Eredetileg 120 méter hosszú alagút vezetett a dunai rakparthoz, ahol kikötőhíd is épült, a vonatok a nyugati oldalon futhattak be. Pecz ügyes tervezésének köszönhetően a pillérek kiegyenlítik az utcák lejtését, ezért nincs közöttük két egyforma magasságú. A karcsú áthidaló pillérek, a tetőn és oldalt elhelyezett tágas ablakfelületek hatalmas tér hatását keltik.
„Elrendezését illetőleg a központi vásárcsarnok két főrészre oszlik: a főcsarnokra és az ú. n. baromfi-csarnokra. A főcsarnok magában foglalja a tulajdonképeni adás-vevésre szánt területeken, a vámház-körúti épületekben elhelyezett kezelési helyiségeken és egy vendéglőn kivűl, a csarnok végén, a vasúti bejárathoz közelebb eső részen elhelyezett vasúti és fogyasztási-adóhivatalokat. A baromfi-csarnok földszintes épületében, a főcsarnoktól lehetőleg elkülönítve, a baromfi- és tojás-kereskedést helyezték el, tért hagyva a vasút mentén az érkező árúk lerakodására. A tér lehető legjobb fölhasználása végett 10,344 méternyi beépített terület vasszerkezetű pinczével van ellátva. A pincze egyrészt raktározási czélokra szolgál s e végből úgy a nagyban, mint a kicsinyben való árusítás czéljaira elzárható vasvázra erősített sodrony hálófalakból készített pincze-rekeszek készültek, melyekben az árusítók készleteiket tarthatják.” (Forrás: Vasárnapi Ujság 43. évf. 47. sz. (1896. november 22.)
A három szint közül ma az alagsorban és a földszinten többnyire élelmiszereket árulnak, az emeleten, a körkörös árkádsoron vendéglátóhelyek, ajándéküzletek találhatók. Az alagsori hűtőrekeszekben és a dróthálóval körülzárt raktárakban tárolták az élelmiszereket, itt helyezték el a gépészeti berendezéseket is: a három gőzkazánt, a világítást biztosító gépeket, innen indultak a teherliftek, a szellőzést a külső járdába nyúló aknákon keresztül biztosították.
Az eredetileg a millenniumi ünnepségekre tervezett átadás csúszott, mert 1896 nyarán a tetőszerkezet leégett, a helyreállítás után viszont az épület biztonságosabb lett. Az öt vásárcsarnokot – a Központi mellett a II. sz. Rákóczi térit, a III. sz. István (1907-től Klauzál) térit, a IV. sz. Hunyadi térit és az V. sz. Hold utcait egyszerre, 1897. február 15-én este ünnepélyesen nyitották meg és másnaptól várták a vásárlókat. Az avató ünnepségen a megnyitó beszédet báró Bánffy Dezső miniszterelnök mondta.
Az első igazgató, Ziegler Nándor akkoriban szokatlanul szigorúnak számító szabályokat vezetett be.
Tilos volt többek között a hangos ajánlgatás, a kiabálás, a fütyörészés, a káromkodás, az erőszakos kínálás, az újságpapírba csomagolás, a hulladék eltakarításáért a bérlő felelt.
A termelők és a fogyasztók tájékoztatásáról a heti két alkalommal megjelenő Hivatalos Vásárcsarnok Értesítő gondoskodott.
Budapest központi élelmiszercsarnoka és nagybani piaca a második világháborúban súlyosan megsérült. A helyreállításnál a pincében tárolt kerámiákat használták fel, de az igényességnél akkor fontosabb volt a gyorsaság. Az 1960-as években zárt standok, bódék épültek, így a csarnok elveszítette régi hangulatát, a szerkezeti helyreállítás sem sikerült tökéletesre. Az 1977-ben műemlékké nyilvánított épület idővel életveszélyessé vált, és 1991-ben be kellett zárni.
Az 1994-ben befejeződött renoválás során visszaállították az eredeti burkolóelemeket, amelyeket ezúttal is a Zsolnay manufaktúra készített.
A teljes alapterület 24 ezer négyzetméterre bővült, a Sóház utca felé térszint alatti új alagutat építettek a Duna alsó rakpartjára, amelyen a hulladékokat szállítják el. Felújították a gépészeti rendszereket és a két homlokzati órát is, amely Kodály dallamát játssza: „Én elmentem a vásárba…”
A vásárcsarnok rekonstrukciója 1999-ben elnyerte az ingatlanszakma Oscar-díjának tartott FIABCI Kiválóság Díjat (Prix d’Excellence). 2013-ban a CNN Travel csatorna Európa legszebb piacának választotta, 2014-ben a The Guardian című brit lap Európa tíz leghíresebb piaca közé sorolta.
A megújult Központi Vásárcsarnok ma nemcsak fontos kereskedelmi központ, hanem Budapest egyik leglátogatottabb turisztikai célpontja is, amelyet az útikönyvek Budapest TOP 10 látnivalója közé sorolnak. A 125 évvel ezelőtti megnyitó óta számos híresség kereste fel, járt itt – többek között – I. Ferenc József, II. Vilmos német császár, Sigmund Freud, a pszichoanalízis atyja és Margaret Thatcher brit miniszterelnök is
