Szamarkand több mint két és fél évezreden keresztül a világkultúrák kereszteződésében állt, és a Közép-Ázsián áthaladó Selyemút egyik legfontosabb állomása volt. A gazdag természeti erőforrásokat élvező, Zeravsan folyó völgyében, Üzbegisztán északkeleti részén fekvő város története Kr. E. 1500-ig nyúlik vissza.
Szamarkand félmilliós lakosságának túlnyomó része a perzsa nyelv egy változatát beszélő tádzsik. Neve az óperzsa „asmara” (kő) és a közép-iráni szogd „kand” (erőd) szavakból ered. Közép-Ázsia egyik legrégebbi városa felvirágzását stratégiai helyzetének köszönhette: épp félúton fekszik a híres Selyemúton Kína és Európa között.
A várost nagyjából Rómával egy időben alapították, a már a kőkorszakban lakott fennsíkot hét méter széles kőfallal vették körül és egy mesterséges dombon fellegvárat is építettek. Az akkor Marakanda néven ismert perzsa tartományi székhelyet i.e. 329-ben foglalta el Nagy Sándor. A várost később törökök uralták, a VIII. században az iszlámot elterjesztő arabok foglalták el, egy ideig ismét Perzsiához tartozott, majd a Hvárezmi Emirátus része lett. 1220-ban Dzsingisz kán seregei rohanták le, az általuk okozott pusztítást igen nehezen heverte ki.
Szamarkand Timurlenk, az utolsó nagy mongol hódító alatt élte fénykorát, a sánta uralkodó itt rendezte be Indiától Kis-Ázsiáig terjedő birodalmának fővárosát. Az összeharácsolt kincsekből szédületes fejlesztésekbe fogott, építkezéseinél felhasználta az Indiából zsákmányolt elefántokat éppúgy, mint a Damaszkuszból áttelepített kézműveseket. A háborúban kegyetlen Timur egyben kifinomult műértő és mecénás is volt, az általa megálmodott és megépíttetett műemlék-együttes ma is lenyűgözi a látogatót. (Állítólag arra is volt példa, hogy egy teljesen kész, de neki nem tetsző mecsetet lebontatott és újra felépíttetett.) Timur és utódai alatt Szamarkand az iszlám tudomány középpontjának számított.
Timur birodalmának szétesése után, 1500 körül Szamarkandot az üzbégek hódították meg, akik fővárosukat idővel Bokharába helyezték át. A rivális város árnyékában Szamarkand sorvadásnak indult, a XVIII. század közepén gyakorlatilag elnéptelenedett. Az orosz hódítás (1868) után kerületi székhely lett, vasutat kapott és ismét fejlődésnek indult. 1925-ben Szamarkand lett az üzbég szovjetköztársaság fővárosa, helyét 1930-ban vette át Taskent.
A kultúrák keresztútján fekvő város látnivalóinak se szeri, se száma, a legnevezetesebb a három medresze (mecsetiskola) együttes által alkotott Regisztán, a Bibi Hanim-mecset (Közép-Ázsia legnagyobb mecsetje), a Gur-Emir, a Timuridák mauzóleuma, Ulgbek csillagdája, a bazár. Az épületek csodálatos díszkapukkal, hatalmas kupolákkal, falaik pompás arany-, márvány, majolika-díszítésével keltenek bámulatot.
A város 1969-ben már megünnepelte fennállásának 2500. évfordulóját, azóta azonban olyan történelmi források kerültek elő, amelyek még évszázadokkal tolták ki eredetét. Az arabok által „a Kelet ékköveként”, az európaiak által „a Tudósok Városaként” emlegetett, Milton, Keats, Oscar Wilde és a perzsa Háfiz által megverselt Szamarkand 2001-ben – ekkor volt a város 2750 éves – felkerült az UNESCO Világörökség-listájára is Szamarkand – Kultúrák találkozása megnevezéssel.
Dzsingisz kán mongol nagykán és katonai vezető volt (1162-1227), aki egyesítette a mongol törzseket, és megalapította a Mongol Birodalmat, elfoglalva Ázsia legnagyobb részét, beleértve Kínát, Oroszországot, Perzsiát, a Közel-Keletet és Kelet-Európát is. A Science Magazine megemlíti, hogy ez volt a világtörténelem legnagyobb összefüggő területű birodalma. Régóta kutatják a kán sikerének titkát, hiszen huszonöt év alatt nagyobb területet vont uralma alá, mint a Római Birodalom négy évszázad alatt. A legújabb, Mongóliában előkerült leletek megváltoztathatják a nagykán hódításairól vallott nézeteket.
