„Furcsa, hogy jó festőt, rossz festőt ugyanaz a fajtájú és hőfokú boldogság éltet, addig a rövid ideig legalábbis, míg készül a kép. Mert festeni nagyon jó.” 105 éve született Szántó Piroska festő, grafikus, író, Vas István költő felesége.
Szántó Piroska 1913. december 7-én született Kiskunfélegyházán, polgári családból származott, anyja 1918-ban öngyilkos lett, amikor férje elhagyta. Három gyermeküket nagyanyjuk és nagynénjeik nevelték. Piroska 14 éves koráig zárdába járt, azóta taszította a katolicizmus, bár hívő maradt. 1931-ben felvették a Magyar Iparművészeti Főiskolára, majd átiratkozott a Képzőművészetire, ahol Szőnyi Istvánnál tanult, de később kizárták onnan, baloldali tevékenysége miatt. Egy időre vizsgálati fogságba került, később Rázsó Klára magániskolájában Vaszary János lett a mestere. Első házassága egy textilkereskedő-fotóssal rövid ideig tartott, majd Vas István költővel találkozott, de az akkori, „faji” törvények miatt csak a háború után házasodhattak össze.
1935-ben szerepelt először kiállításon, a Tamás Galériában. Jelen volt a század valamennyi, haladó és üldözött mozgalmában, kapcsolatban volt a Szocialista Képzőművészek Csoportjával, majd a szentendrei Vajda-körrel, ahová 1937-ben Bálint Endre hívására ment. Ennek Vajda Lajos mellett Korniss Dezső volt a vezetője. A Szocialista Képzőművészek 1942-es kiállítására, melyet Szakasits Árpád nyitott meg, a nyilas sajtó össztüzet nyitott, Kofahajó című képe parlamenti interpelláció tárgya is volt a szélsőjobb részéről. 1944-ben a Komárom megyei Bajóton bujkált, mint kommunista, de a nyilas terror idejére sikerült visszajönnie Pestre, itt Aczél György és Barta Éva keramikus rejtegette. 1945-tól 1948-as feloszlatásáig az Európai Iskola tagja volt.
„Furcsa, hogy jó festőt, rossz festőt ugyanaz a fajtájú és hőfokú boldogság éltet, addig a rövid ideig legalábbis, míg készül a kép. Mert festeni nagyon jó.” (Szántó Piroska: Bálám szamara)
Már korai tájábrázolásaira, figurális képeire feltűnő expresszív hangvétel jellemző (Staravoda, 1938). A Kofahajót több változatban is megfestette, Derkovits képszerkesztési elveit alkalmazva. A negyvenes évek elején Vajda szürrealizmusának hatására talált rá egyik fő motívumára, az antropomorf növény- és állatábrázolásra (A hold árnyéka, Mese, Atalanta). A természethez fűződő bensőséges kapcsolatáról vall Cantata Profana című, 1969-71-es nagyméretű gobelinje, amelyet a szombathelyi Bartók Béla zeneiskolának tervezett.
Az ötvenes években nem engedték kiállítani, irodalmi illusztrációk adtak számára megélhetési lehetőséget. Villon, Boccaccio, Shakespeare, Kipling, Krúdy és Radnóti műveihez készített rajzokat. 1956 eseményeit drámai riportrajzokban örökítette meg. Később élénk színeit vastag fekete vonalak kereteibe szorította, a francia Manessier lírai absztrakt stílusával rokonságban. A hatvans évektől sorozatokban dolgozta fel témáit, ezek tagjai nemcsak tárgyukban, de technikájuk és anyaghasználatuk révén is rokoníthatók. Konstruktív tájrajzait, temetői piétákról, pléhkrisztusokról, romló útszéli keresztekről festett sorozatait (Falusi corpus) a pusztuló népi kultúrával és a morális értékek felszámolódásával való szembesülés ösztönözte.
„Nem állíthatom, hogy Ottlik Géza el volt ragadtatva a képeimtől, mikor negyven évvel ezelőtt először állt meg a műteremnek csúfolt négyszer ötméteres szobámban, és körülvillantotta a szemüvegét gyanakodva.
– Bolond maga tisztára – dohogta –, kukoricát fest meg karalábét meg mafla leveleket, most, amikor leégett körülöttünk a város? Meg meghalt a fél családja, és a fél hazája elpusztult? Hát, tudja, engem az ilyesmi egyáltalán nem érdekel – dühöngött.
Nem mondom, hogy jólesett Ottlik dübörgő megvetése, de annál óriásibbat röhögtem a markomba, mikor, úgy egy fél év múlva, megint felmordult, most már rá se nézve a képekre, csak valahová a csupa repedés mennyezetre intézve a szózatát.
– A fene egye meg magát, Piri, engem aztán elintézett. Jövök be Gödöllőről azon a ronda HÉV-en, és látom a tököket a kukoricaföldön, hát muszáj a hülye képeire gondolnom, a szél meg a képembe fújja a maga kukoricáit, ugrálnak a szemtelenek, a kertben meg pofámba bámul a karalábé – az ördög vigye el, még elhiteti velem, én marha meg bedőlök magának.” (Szántó Piroska: Akt)
Háborús élményein alapul a bajóti asszonyokról készült pasztell-sorozata (Templomablak, 1977). A dekoratív, csurgatással készült, vagy „tupfolt”, azaz ronggyal felhordott festékkel készített képein a csontvázig lecsupaszított ölelkező figurák egyszerre érzékiek és haláltánc-hangulatúak, s a szecesszió örökségét viszik tovább. Bibliai képek című sorozatai az ó- és az Újtestamentum történeteit dolgozzák fel, pasztell-technikával. A festészet és a grafika elemeit ötvöző képein a motívumok szimultán szerepeltetésével szürrealista hatást ért el. 1958-ban és 1971-ban Munkácsy-díjat, 1983-ban Kossuth-díjat kapott, 1973-ban lett érdemes, 1988-ban kiváló művész.
Több, önéletrajzi jellegű könyvet írt: Bálám szamara (1982), Forradalmi szvit (1989), Akt (1994). Életművét a Szombathelyi Képtárnak, illetve Vas megyének ajándékozta 1988-ban. Műveiből számos alkalommal rendeztek gyűjteményes kiállítást, a Műcsarnokban 1970-ben és 1977-ben, 1986-ban a Szombathelyi Képtárban láthatta életmű-kiállítását a közönség. 1998. augusztus 2-án, Szentendrén halt meg.
