„Sosem szabad feladni semmit, soha, soha!” Szántó Piroska, akire a szentendrei iskola volt nagy hatással, s akit az ötvenes években nem engedtek kiállítani, ezért Villon, Boccaccio, Shakespeare, Kipling, Krúdy és Radnóti műveihez készített rajzokat, így vallott álmáról.
Szántó Piroska: A festő álma
– Legelőször tanulja meg tisztán tartani a szerszámot – érti? Kenőccsel nem lehet festeni. Legjobb a petróleum, de ha nincs, a háziszappan is jó. A tenyerébe dörzsöli az ecsetet: így. S a paletta is ragyogjon, ne sajnálja lemosni a maradék festéket soha. Ennyi az egész. Sokkal többre úgysem lehet megtanítani egy festőt.
Hiszen ha meg mertem volna mondani Szőnyinek, hogy nincsen olajfestékem! Dehogy mertem. Csak éppen örökre megtanultam ezt tőle, még ha hónapokig csak szénnel rajzoltam is nála, esetleg, ha kaptam egy darab „pitt”-et Törzs Évitől, akkor pittel. Jó volt, keményebb, mint a szén.
*
– Mért nem dobod ki ezt a sok üres tubust? Kupakja sincs, agyon van gyűrve, nincs már ebben semmi.
– De, van. Ha hirtelen kifogy valamelyik színem, hát felhasítom ezt. Ez a vastartalék, nem látod, hogy külön dobozban tartom, nem a kazettában?
Gyűrött, félig üres tubus, töredezett akvarell, kiszáradt tus. Nem bírom kidobni.
1945 márciusa. Sikuta Gusztival járjuk a várost, a romokat, heggyé vált omladékokat, keresünk lakást, vagy csak egy zugot, műtermet, szobát a lakás nélkül maradt festőknek. Már megszoktuk – bár eleinte külön tanulmány volt, sírnivalóan röhögtető -, hogy a házmesterek milyen képet vágnak ránk. Farkcsóválók, hajlongók: „tessék, édes jó elvtársak, tessék” – ezek bizonyosan buzgó feljelentői voltak a bujkálóknak, nem kétes. „Nincs itt szar se, nemhogy ép lakás”, ez már jóval érthetőbb, de van vállvonogatás is: „hát, ha fel tudják építeni, csak jöjjenek, bánom is én” – megszámlálhatatlan, áttekinthetetlen házrom, felmérhetetlen a pusztulás, a futkosó emberek, a szétázott könyvcsomók, a lapok összetapadva. Most a Pozsonyi úti összelőtt nagy testvérházak kapujából egy több mint gyanús pocsolyában ázó művészeti album lapjait csapkodja be sárral a szél, elém villan egy isten tompora – nyilván görög művészettörténet, de nem veszem fel. Nem azért, mert piszkos, hanem mert nehéz lehet. Kicsit le vagyunk gyöngülve, egyikünk sem bír cipelni. De a hátizsák azért ott lóg rajtunk, mindenki hátizsákot hord, kincs minden darabka fa, rongy, szalmaszál. A fel-feltámadó szél most már esővel keveri a port, aztán darává keményedik, már hirtelen nagy pelyhű hó kavarog, egy furcsa, raktárszerű, földszintes épület húzódik előttünk, a laposra gyalult mennyezetén legalább háromemeletnyi rom. Megpróbálunk egy kicsit szélárnyékba állni, a nagy vaskapu boltja alá. De hiszen ez nyitva van – ahogy fáradtan nekitámaszkodunk, csak elforog mögöttünk, isten őrzött, hogy hanyatt nem estünk mind a ketten. Hátha nyitva az épület is, oda nem ver be a hó.
A falak csudálatos módon épek maradtak, a tető is, csak az ablakokat tépte ki keretestül akna? bomba? légnyomás?, s az összekötő ajtókat is, három hatalmas, egymásba nyíló hangárszerű terem. Csak polcok, polcok a falak mentén, s a földön egy ocsmány színű tenger, feketés-lilás-szürkésbarna lé borítja fél lábszár magasságban a padlót, hogy lehet ide belépni? És a polcokon végig literes tusosüvegek, rajtuk a felirat: „Müller Testvérek”. Az üvegek szín szerint osztályozva sorakoznak, és látszólag teljesen épek. Rengeteg piros, kék, zöld, lila, fehér, fekete címkés nagy-nagy tusosüvegek. Az a hajszálnyi repedés, amin a tartalmuk kifolyt a földre, nem is látszik, ettől aztán kísérteties, valószínűtlen minden, a tartalom és tartály tökéletesen független egymástól, hátborzongató.
„Müller Testvérek, papír, festék, írószer.” Itt volt a raktáruk.
Mit szólt volna Aladdin, ha bomba veri szét a kincsesbarlangját?
Valószínűleg ő is sírva fakadt volna, mint én, de, dicséretemre mondva, csak a második teremben. Ott térdig érő törmelékhalom borítja a padlót – temperatubusok törmeléke. Valamennyi hosszában felpattanva, egymásba keveredve, nem hiszünk a szemünknek, tíz körömmel kaparjuk, könyékig vájva a szörnyű pusztulásba, hátha maradt köztük ép tubus. De nincs, hiába, már tisztára olyanok vagyunk, mint a bohócok, a Müller Testvérek teljes színskálája megtalálható rajtunk – nem mintha sokat ártana a lyukas viharkabátomnak vagy a Gusztin lógó rongyos német katonakabátnak -, de amúgy is térdig felcsapott az előző terem tustengere, mindegy.
– Komoly egy akna volt – morogja Guszti -, ha a légnyomása is ilyen szép munkát végzett, ez itt robbant, egészen közel.
Sosem szabad feladni semmit, soha, soha!
A harmadik terem. A harmadik terem tartalma ép. Csak lesodródott a polcokról a földre. Valahová csak kell lépni, hát a gyönyörű százas és ötvenes akvarellekre lépünk, recsegve szakad alattunk a finom fadobozok teteje. Méghozzá kitűnő, szilkés akvarellek, beágyazva a fadoboz testébe, csak úgy fénylik a kövér kis hátuk, rég nem látott csuda drágakövek. Tömjük a hátizsákunkat, fékezve a mohóságunkat szép rendesen rakjuk, hogy sok-sok férjen belé. Óriási púp, de nem is nehéz, nagyszerű. Hová férne még? A hónunk alá is csapunk vagy hat-nyolc darabot, én még a blúzomba is csúsztatok egy százas dobozt, meg sem látszik, amilyen sovány vagyok. Hátha nem bírjuk mindet bevinni – a Képzőművészeti Főiskola s benne a most alakuló Képzőművészek Szakszervezete iszonyú messze van – elvehetik tőlünk az úton, vagy történhet velünk akármi – ha ennyi kincset cipelünk végig a Pozsonyi úttól az Andrássy útig. Azért a zsebembe is tömök pár felhasadt tubust, majd megpróbálom kalapáccsal megtörni az összekeményedett anyagot, s valamivel feloldom.
– Te is rakj magadba, Guszti – mondom Sikutának, aki csak csóválja a fejét, fáradtnak látszik, aztán mégis bedug az inge és a pulóvere közé két dobozt. Kezd esni, most már komolyabban, sűrű, apró szemekben a hó.
A szakszervezeti szobában már nincs bent Dési Huber Stefike. Három fiú támaszkodik csak a jelképes kályhához – egy csöpp meleget sem ad. Mikor kirakjuk a padlóra a rengeteg dobozt, közelebb lépnek, s mintha tűz mellé guggolnának, úgy bámulják, és nem nyúlnak hozzá.
– Honnan vettétek? – kérdi végre az egyik fiú. Vörös hajú, kucsmás, a nyakában prémsál, de csak a felületes szemlélő nem veszi észre, hogy egy hajdan volt télikabát maradék gallérját gombolta össze a nyakán, az agyonnyúzott pulóvere fölött, amit egy sötétkék munkaköpeny fog szorosra télikabáti funkcióban.
– A Müller Testvérek Pozsonyi úti raktárából, egészen közel a hídhoz – adom meg a pontos felvilágosítást, mire a kucsmás felhúzza a földről a másik, valamivel idősebb, ugyancsak festőköpenybe rejtett condrákba pakolt férfit, és szó nélkül kimennek.
Megint elfog a büszkeség és a szeretet, ahogy utánuk nézek, mint mindig, ha mostanában festőt látok. Mert ami kilátszik a rongyaikból – az arcuk, kezük -, az tiszta. Látszik, hogy nem festésre használják a kezüket. Úgy ragyog ki a rongyaikból, mint a Szűz Mária és a Jézuska arca-keze az ikonok cifrázatából. Mert egész Budapest rongyokban jár, és majdnem egész Budapest piszkos. Hajdani úrinők pincében megviselt bundagallérja alatt retkes nyak lapul. De mi tudjuk, hogy fürdőszoba, meleg víz nélkül is meg lehet mosakodni, a mesterségünkkel járó életmód hozzáedzett bennünket, most aztán hasznát vesszük.
– Szét kell osztani – fordul hozzánk az ott maradt harmadik, de most felpattan az ajtó, s egy erélyes, alacsony, busabajszú emberke robban be. Valahogyan ismerős is. Aztán beugrik a kép – Szalon (Nemzeti Szalon), megnyitó, fekete ruha, ünnepi beszéd – ja igen. Most katonaruhában van, és nem lett soványabb, mint mindenki más, hanem kövérebb. Igaz, őszebb is.
– Majd a szakszervezet rendelkezik fölötte, igazságosan! Nem Csáky szalmája az anyag! Ti hoztátok? Szakszervezeti tagok vagytok? Ide vigyétek be a szobába, fiúk! Majd holnap, névsor szerint! Mind itt van?
– Amit elbírtunk a hátunkon – mondom, és észre sem veszem, hogy a szívemre szorítom a kezemet, a százas doboz fölé. – Ha adnátok egy talicskát?
– Ilyenre nincs jármű! – Már nyitja a mellékszoba ajtaját, s nézi, ahogy a fiúk hordják befelé a dobozokat.
*
Bizonyosan igazságosan osztották el. De nekünk nem jutott a garmadából. Annak a „harmadik”-nak sem, aki – Szinyei Merse vagyok – ölelt meg bennünket, mikor elváltunk a sötétedő havas utcán, és Sikuta a pulóvere alá nyúlt, s az egyik elrejtett dobozát neki adta. Igaz, még egyikünk sem volt „szakszervezeti tag”. Szakszervezeti könyv sem igen volt még. Csak az a kis darab papír, a „dokument” lapult a zsebünkben, amit Ferenczy Béni állított ki oroszul minden festőnek, aki jelentkezett, hogy él és dolgozni akar.
*
Negyven éve már, hogy időnként visszatér egy álmom. Nagyon fázom, és mindenáron ki akarok jutni egy jéghideg, omló falú teremből, de nem lehet, hatalmas színes tusosüvegek állnak a polcokon, s bármerre akarok kitörni, összesűrűsödnek előttem, és elállják az utamat. A hajszálvékony repedés az üvegek alján nem is látszik, ha megérinthetném őket, összetörne mind, és én kibújhatnék egy csorba téglákkal körülvett résen. De képtelen vagyok felemelni a kezemet. Izzadságban fürödve ébredek, még mindig abban a teremben vagyok, nehezen ismerek rá a műtermemre, csak ha már felültem és körülnéztem, nyugszom meg a kályhából áradó melegbe keveredő éles terpentinszag ismerős, megnyugtató hullámaiban.
Forrás: MEK
