130 éve, 1894. január 17-én született Szőnyi István Kossuth-díjas festő, a plein-air irányzat kiemelkedő magyar képviselője, a Dunakanyar varázsos szépségű tájainak festője. Harmóniára törekvő, kiegyensúlyozott természete megóvta attól, hogy letérjen az általa kiválasztott útról.
„Festő vagyok annyira az, hogy érzéseimet, élményeimet és a világról, a körülöttem történőkről való gondolataimat csak a saját mesterségem keretein belül, annak eszközeivel szeretem másokkal közölni.
Ha művész neki idegen területe kalandozik, mindig felmerül bennem a gyanú, hogy ezt azért teszi, mert a saját művészetének kifejezési lehetőségeit nem képes felhasználni arra, hogy magát maradéktalanul adja, s azt reméli, hogy más téren szerezheti meg a kielégülést és sikert. A művész, a művészetnek más, számára idegen műfajában csak dilettáns lehet; a dilettantizmus pedig megbocsáthatatlan bűn.” (Szőnyi István: Kép)
Szőnyi István 1894. január 17-én született az akkor még önálló város Újpesten. 1913-ban nyert felvételt a budapesti Képzőművészeti Főiskolára, első mestere Ferenczy Károly volt, ő ismertette meg a nagybányai körrel. Az első világháborúban katonai szolgálatot teljesített, nyári eltávozásait Nagybányán töltötte.
A számtalan grafikai önarckép mellett Szőnyi rendszeresen megörökítette magát olajképeken is. 1919-ben készült legkorábbi festett önarcképén öntudatos művészként jelenik meg – olvasható a Magyar Nemzeti Galéria ismertetőjében. A rajzvázlaton már a végleges beállítással találkozunk, a festményen tájba helyezve női akttal, a kortalan közeget hangsúlyozó drapériával egészül ki a főalak. A leszegett fejű, előrehajló, szuggesztív tekintetű férfifigura előképe egy két évvel korábbi festményen bukkan fel: a Fiatalok köréhez tartozó Dobrovics Péter színészarcképét Szőnyi jól ismerhette, hiszen azt a Művészet folyóirat 1917-es évfolyamában reprodukálták. Szőnyi tetterőt sugárzó önarcképének hátterében megjelenő női akt – mintegy hivatásának attribútumaként – más művészeknél is előfordul, mint például Varga Nándor Lajos egyik rézkarcán.
Színpalettája fokozatosan változott
Mivel szimpatizált a Tanácsköztársasággal, 1920-ban el kellett hagynia a főiskolát és egyre gyakoribb vendége lett a kecskeméti művésztársaságnak. Életének vízválasztója 1923, Zebegénybe költözése lett.
A táj, a vidéki élet, a zavartalan természet mély benyomást tett a művészre, ekkor született a Zebegényi temetés, a Zebegényi est, a Behavazott falu című képe. 1929-ben a Római Magyar Akadémia első ösztöndíjasai között jutott el Olaszországba, de néhány hónap után hazatért, az itáliai tájak helyett inkább Zebegényt választotta.
Nemcsak festési stílusa, színpalettája is folyamatosan, fokozatosan változott: világosabb, fehér árnyalattal megtört fényesebb színek jelentek meg képein. Új technikát talált belső világának kifejezésére: a tojástemperát a kémiai érdeklődésű művész mindig maga készítette.
A harmincas évek elején keletkeztek „legsugárzóbb” képei, az Este, a Vörös fejkendős akt, a Szürke a Duna, az Esernyők, a Kerti pad. 1937-től tanított a Képzőművészeti Főiskolán, az 1940-es évektől szabadiskolát vezetett Zebegényben.
Szőnyi István epreskerti műtermének magányában a leányának, Zsuzsának Rómába írt, 1952. január 27-én kelt levelében: „Jóformán mindennap itt járok a Köröndön, hol van egy csodálatosan szép, óriás nagy platánfa. Ahányszor arra megyek, megnézem. Szép az, ha kopár, szép az, ha lombos, szép az, ha hullatja a levelét, s gyönyörű, ha bontja a rügyeit. Ezt a fát addig néztem, míg megtaláltam magamnak az Istent.”
Akvarellek festésébe is kezdett, és főleg a vázlatok készítésekor alkalmazta a gouache elnevezésű technikát – ezzel több réteg vízfestéket lehet egymásra festeni.
A második világháború alatt számos zsidót és üldözöttet bujtatott, látott el hamis papírokkal. 1945 után két évig (meghívottként) nemzetgyűlési képviselő volt. Utolsó éveiben gyakran betegeskedett, 1958-59-ben lánya meghívására Olaszországba utazott, ahol Fiumicino kék ege nyűgözte le.
Olaszországban készült képeiből készült kiállítására készülve írta: „Rosszul van kitalálva az öregség. Az ember elveszti a még nem egészen kifejlett oroszlánkörmeit”. Néhány nappal később, 1960. augusztus 30-án halt meg zebegényi otthonában.
A festőművész és Bartóky Melinda első gyermeke, Szőnyi Zsuzsa, Triznya Mátyás festőművész felesége, aki az olasz-magyar kultúrkapcsolatok ápolásáért 1999-ben megkapta az olasz Köztársasági Érdemrend parancsnoki fokozatának aranykeresztjét, Budapesten született 1924. október 2-án. Második gyermekük, 1945-ben 18 évesen halt meg agyhártyagyulladásban.
Munkásságát számos kitüntetéssel ismerték el: 1941-ben Corvin-koszorút, 1949-ben Kossuth-díjat kapott, 1952-ben érdemes művész, 1956-ban kiváló művész lett. Mellszobra a budapesti Markóutcában áll, zebegényi műterme emlékmúzeum.
