125 éve született Carl Orff német zeneszerző, a Carmina Burana szerzője. Orff a ritmust a zene, a tánc és a beszéd nélkülözhetetlen elemének tekintette, és a közös elem alapján „egy új nyelvet” hozott létre.
Carl Orff 1895. július 10-én született Münchenben katonazenész családban, apja ezredzenekarával később fia szerzeményeit is játszotta. Orff tízévesen már dalokat komponált, majd a müncheni zeneakadémián tanult. Az első világháború idején bevonult, a háború után müncheni, darmstadti és mannheimi színházakban volt karnagy. 1921-22 között Heinrich Kaminskinél tanult, zeneszerzői pályáját Monteverdi-átiratokkal, az Orfeóval és két másik darabbal kezdte.
1937-ben mutatták be első, színpadon is előadható művét, a Carmina Burana című világi, szcenikus oratóriumot, amely ma is legismertebb alkotása. (Budapesten 1957-ben adták elő robbanásszerű sikerrel.) Orff ezzel találta meg igazi hangját, olyannyira, hogy korábbi opusait törölte műveinek jegyzékéből. A zenéből és a költők, vándordiákok és szerzetesek trágár, érzelmes vagy tréfás szövegeiből pogány életöröm és vaskos humor árad, a dalok a szerencséről, a tavaszról, a kocsmai mulatozásokról és a szerelemről szólnak.
A darabot Orff középkori világi diáknótákra szerezte – a kézzel írt, latin, középfelnémet és ófrancia szövegeket egy bajorországi bencés apátságban találták meg – s tánccal kísért előadásra szánta. E szoprán-, tenor- és baritonszólóra, kórusokra és zenekarra írt műben már valamennyi stílusjegye megmutatkozik: az ellenpont és a kidolgozott formálás elvetése, az egyszerű, alapakkordos harmónia, a polifónia mellőzése, a triviális és ismétlődő melódiák (ostinato), a szövegből származó kompozíció és a ritmus feltétlen hangsúlyozása.
Egyes vélemények szerint a valaha volt legnépszerűbb „komolyzenei” mű a Carmina Burana. Carl Orff muzsikáját a bor és a szerelem himnuszaként tartják számon. A világi dalokból zenekarra, szólóénekesekre és kórusokra írt, mágikus képekből szőtt mű három énekkar együttműködésével kerül színpadra. Azok számára is nagyszerű élményt kínál, akik még csak most ismerkednek ezzel a zenei világgal.
Bár Orff soha nem került hivatalos kapcsolatba a náci párttal, sőt a nemzetiszocialista ideológia „degeneráltnak” minősítette alkotását, az hatalmas népszerűségre tett szert a Harmadik Birodalomban (is). Rovására írják, hogy részt vett azon a pályázaton, amelyet a zsidónak minősített Mendelssohn Szentivánéji álom kísérőzenéjének helyettesítésére írtak ki – igaz, Orff egy, a húszas évek elején már megírt alkotását nyújtotta be. Ugyanakkor barátja volt a Fehér Rózsa elnevezésű ellenálló mozgalom vezetőjének, akit a nácik kivégeztek. (Orff saját állítása szerint a szervezet munkájában is részt vett).
Orff elsősorban színpadi muzsikus. Operáiban az antik minta nyomán a színjáték, a tánc, ének és zene teljesen egyenrangú, koncepciója egy Wagnert meghaladó, új Gesamtkunstwerk (összművészet) volt. Darabjait maga rendezte, színpadképet, díszleteket tervezett, olykor a szöveget is maga írta.
További fontos művei: A Hold (1937-38) és Az okos lány (1941-42) Grimm-mesék nyomán, Catulli Carmina (Catullus dalai, 1943), Die Bernauerin (1947), Antigoné (Hölderlin fordítására, 1948), Afrodité győzelme (1952), Szentivánéji álom (1952), Astutuli (1953), Oedipusz (1956), Prométheusz (1966). Írt húsvéti kantátát és karácsonyi misztériumjátékot is.
Orff lerombolta a régi sablonokat, s a korábban uralkodó melódia és harmónia helyett a ritmikát hangsúlyozta. Az opera helyébe tulajdonképpen valami mást állított, nála az éneklés a szó hangsúlyaira, a beszéd természetes lejtésére épül, elmondott és énekelt szólamai átmenet nélkül követik egymást. Alkotásai nehezen helyezhetők el a műfaj korábbi keretei között.
Kiemelkedő jelentőségű volt zenepedagógiai módszere, amely főleg a ritmusérzék kifejlesztését, továbbá a beszéd, a zene és a mozgás egységét célozta meg. Módszerét, amely a csoportos gyakorláson, az alkotókészség felkeltésén és az ütőhangszeres játékon alapul, ma is széles körben alkalmazzák a világban a gyermekek zenei nevelése során.
1924-ben Dorothea Günther tornásznővel iskolát alapított Münchenben, ahol gimnasztikát, táncot és zenét együtt tanítottak, a zenei nevelést a mozgásra és a rögtönzésre alapozva. Itt dolgozott tíz évig, s itt alakította ki Karl Maendler zongoraépítővel régi és új elemekből összeállított ütőhangszer-együttesét, az Orff-Instrumentariumot zenepedagógiai elképzeléseinek megvalósítására. 1950-1960 között zeneszerzési mesteriskolát vezetett Münchenben.
Nyugalmazása után, 1961-ben átvette a salzburgi Mozarteum Orff-Intézete zenepedagógiai központjának vezetését. 1982. március 29-én halt meg Münchenben.
