„Csak az igazi beszélésben lehetséges a tulajdonképpeni hallgatás” – vallotta Martin Heidegger, a huszadik század egyik legjelentősebb és legnagyobb hatású polgári gondolkodója.
Martin Heidegger a Fekete-erdei Messkirchben született. Apja katolikus sekrestyés volt, ő is korán érdeklődött a vallás iránt, s érettségi után jezsuita novícius lett. A Freiburgi Egyetemen katolikus teológiát, illetve középkori keresztény filozófiát tanult, s Franz Brentanót, a XIX. század végének katolikus filozófusát, a leíró pszichológia megalapítóját tanulmányozta.
„Mindenki a másik, senki sem önmaga.”
Heidegger ezután egész életében a „lenni” ige alapértelmét kutatta. A görögökben, főleg a Szókratész előtti idők gondolkodóiban fedezte fel a dolgokról való mélyreható elmélkedések kezdeteit, amikor még nem vált el a filozófia és a tudomány.
„A fűszál, amire egy bogár felfut, számára nem fűszál, és nem egy későbbi szénaköteg lehetséges darabja, amiből a paraszt a tehenét eteti, hanem a fűszál bogárút, melyen nem általában valami ehető, hanem bogáreleség után jár.” (Martin Heidegger: A metafizika alapfogalmai)
Platón és Arisztotelész mellett a gnosztikusok, s a XIX-XX. század fordulójának filozófusai, az egzisztencializmus megalapítói hatottak rá: Kirkegaard, Nietzsche, a szellemtörténet megalapítója: Dithley és a fenomenológia létrehozója: Husserl. Heidegger doktori értekezése Husserl munkásságára épült, mely az ember pszichológiai, szociológiai, vagy antropológiai megközelítésével szemben állt. Amit később a gondolkodásról, a szorongásról, vagy a kíváncsiságról írt, mind arra szolgált, hogy feltárja a Lét megértéséhez vezető utakat.
1915-ben kezdett tanítani a Freiburgi Egyetemen, s a XIII. századi angol ferences filozófusról, Duns Scotusról írt tanulmányával habilitált. 1927-ben jelent meg főműve, a Lét és idő, melyet bonyolult nyelvezete dacára, vagy épp emiatt óriási jelentőségűnek tekintettek. Az alig olvasható könyv erősen hatott Sartre-ra és más egzisztencialistákra, a legnagyobb ateista egzisztencialistának nevezték a szerzőt, ám az angol nyelvű világban kis hatása volt.
A mű a lét létezését vizsgálja, s azt, mit jelent ez a kérdés: Mi a lét jelentése? Hogy kapunk-e erre választ, az szerinte másodlagos. A Nyugat válságát a technikai fejlődés okozza, amely elidegenedést és a gondolkodás elbukását eredményezte, ez az emberi lét olyan módjával jár együtt, amely nem kerülhető meg, bár egyes korokban és egyes egyéneket más-más mértékben érint. E vigasztalan perspektívát későbbi írásai enyhítették, melyek szerint a kiutat a Létről való gondolkodás mutatja meg, ennek során az ember ismét közelebb kerül a Léthez. Az igazság nála nem a valóság tükröződése, hanem a Világ és a Föld, a megnyitás és elrejtés ellentéte. A legmagasabb rendű művészet a költészet, amit „a lét szószerű alapításának” nevez.
Heidegger 1923-tól Marburgban tanított, 1928-ben tért vissza Freiburgba, és Husserl utódja lett a katedrán. Itt írta Mi a metafizika? című művét (1929), ez kedvenc témáját, a semmi kérdéseit taglalja. A fenomenológia módszerét követve, a szubjektum-objektum viszonyba ütközött, amely hagyományosan az ember és környezete szembenállását jelenti. Ő ezt úgy haladta meg, hogy a dolgok csak úgy ott vannak, feltárulnak (phaineszthai=feltárulkozni, ebből ered a fenomenon, a jelenség), tehát a szubjektum és objektum kettőssége nem eleve adott, csak később lép fel a fogalomalkotás során. Fejtegetéseihez saját német-görög nyelvezetet alkotott, ezért egyes német szavait vissza kell fordítani görögre, csak így lehet gondolatait követni.
Az ember kívül áll a dolgokon (ex-zisztál), mondja a Lét és időben, e dolgok sosem fogadják magukba teljesen, ám az ember mégiscsak semmi e dolgok nélkül. Sőt, oly mértékben el is merülhet bennük, hogy fel is oldódik, belevész a senki-létbe, ez a „das Man”, a német általános alany főnévi változata. Ezt az üres fecsegés és a kíváncsiság jellemzi, az első a sekélyesség, a második a szórakozás megjelenése, mindkettő a valódi érdeklődés hiányára utal. A szorongásban szerinte feltárul az autentikus lét, a szabadság, mint lehetőség. Az összes létező a sehol és semmi szférájába merül, a szorongás nyitottá teszi az embert a Létre. Mindez meglehetősen zavaros, ám az nyilvánvaló, hogy Heidegger ellenzi az emberiség kultuszát, s valami nagyobbra, átfogóbbra hívja fel a figyelmet.
1929-ben adta ki a Kant és a metafizika problémája című művét is. Szerinte az ontológia (a létről való gondolkodás) és története nem más, mint a létre vonatkozó kérdés elfelejtése. „A nyelv a lét háza” – hirdette, az emberi létezés legmagasabb rendű eseménye, számára a gondolkodás annyi, mint a létet hallgatni.
„Ittlét mint világban-való-lét azt jelenti: oly módon lenni a világban, hogy ez a lét annyit tesz: tenni-venni a világgal, nála időzni az elvégzés, előállítás, elintézés, vagy akár a szemlélődés, kérdezősködés, a megfigyelő, összehasonlító meghatározás egyik vagy másik módján. A világban-való-lét gondozásként (Besorgen) jellemezhető.” (Martin Heidegger: Az idő fogalma / A német egyetem önmegnyilatkozása / A rektorátus 1933/34)
Az 1930-as évek elején elfordult a lét kérdéseitől, de szerepet vállalt a náci kultúrpolitikában. Miután a Freiburgi Egyetem rektora lemondott a fajüldöző követelések miatt, utóda Heidegger lett. Beszédeiben támogatta a hitlerizmust, s belépett a pártba is. Viszonya azonban hamar megromlott a nácikkal, 1934-ben le is mondott a rektorságról, de a pártot nem hagyta el. A háború után a hitlerizmust az emberiség betegségének nevezte. Ennek ellenére a megszálló hatalmak eltiltották a katedrától, csak 1951-től adhatott ismét elő. 1976. május 26-án, Messkirchben halt meg.
Heidegger fenomenológiai módszerét, a létről szóló gondolatait egyesek egy álcázott istenhit keresésének tartják. Filozófiája nem gondolati eredmények összessége, lényege a kérdezés, nem a válaszok. Metaforái nem fordíthatók le az általa is elutasított, megszokott filozófiai terminusokra. Műveiből magyarul csak részletek jelentek meg.
